Erdélyt járó barátom, Jancsi Attila, kitalálta, hogy menjünk a Csukás hegyet bejárni.

Hát menjünk! Csernátonból indulva elértük Brassó után, a régi határon lévő, 1268 m tengerszint feletti magasságú Bratocsa hágót, pihenővel, parkolási lehetőséggel. Bakancsot, gatyát, zsákot fel!

Uccu neki.

Lazán, a Mecsekhez szokott tempóban, hiszen látszanak a sziklatornyok - mi ez nekünk?

Hegyi legelők, esztenák, pásztorházak, hírközlési torony, pár kis konglomerát kavicsos emelkedő, sziklatornyok. Szinte unalmas az egész. Talán fent is vagyunk? Jól kijárt turistaút, jelzésekkel, enyhe emelkedőkkel, nyugatra hósipkás szirtek, azt súgják nekünk: ez a hegy is megfelel. Előttünk, majd mögöttünk is túrázó csoportok, 2 évestől 60 éves korig, és mindenki felfelé megy. Úgy ítélem, könnyű kaland. Ismét egy fennsík, nagy sziklákkal körbevéve: talán felértünk? Kézdivásárhelyi fiatalok dőltek ki, és mondják, ez még nem a csúcs. Újabb konglomerát bástyák, tornyok, emelkedők és felettünk Isten kék ege. Lábaim előtt pompás tavaszi tárnicsok enciánkékje. Jégfolyások hófehér sávjai, illír sáfrányok borította lankás, fejem felett virágzó fekete áfonyásból pázsitos nőszirmok kandikálnak kíváncsian reánk. Villámsújtástól keletkezett fekete égésfolton kockás mintázatú, két arasznyi kígyó riad fel lépteimre, és siklik a törpe borókabokrok közé. Szinte táncra csábító fél kilométer a szélvédett déli oldalon, a gerinccel egy irányban, de hol a csúcs? Talán az előttünk lévő kőkatedrális a cél? Újabb emelkedő. Húsz-harmincfős csoportok araszolnak felénk egy távoli cabana irányából. Megvárom társaimat, Balogh Árpi mondja, a távoli kövek alatt is egy csoport halad még mindig csak felfelé. Újabb fennsík, mintha csak a háromszéki cigányok ruháját látnám: mindenütt virágok. Törpe rododendronok milliói – Szinyei Merse Pál képei jutnak eszembe. Ez itt kézzelfogható valóság. Már szemből is érkeznek csoportok, vidáman nevetnek, helló, buna, jó napot, jó utat kívánva köszöntjük egymást. Szikrázik a napfény körben a havasok csúcsán, nem hiszem, hogy szebb látvány várna még reám. És újabb emelkedő fölött nem lehet több szépség. Itt az Isten tündérkertjéből nem vezet tovább út. Fájdalom tovább menni, nehéz a légzés, nehéz a bakancs, húz a zsák, de legyőzöm magamat és kérdezem: miért megyek tovább? A távolban hatalmas, széltől-jégtől formált kőalakzatok újabb tüdőtépő kapaszkodókkal. Ámen Tamás – Tonyó – leelőzött és erőlködéseimet fotózza felülről. A csúcs. Tábla rajta: 1954 m, Csukás. Leröpül a hátizsák, bort elő, sonkát, lila hagymát, Aranycipó-kenyeret, Both Ákos pálinkáját dupla adagban iszom. Pár percig üres a csúcs, fotózás, majd vagyunk vagy hatvanan. Megbeszéljük, hogy legközelebb a déli cabana felé ereszkedünk a brassói útra. A havasok felől fújó hűvös szél késztetett hazaindulásra. Útközben népes csoport gyűjtötte zsákokba a törpe rododendronok virágait. Mondják, erős méreg, de kicsiben Viagra. Szuvenír kavicsot gyűjtünk, én egy ametisztet és egy virágot formázó követ hoztam emlékbe, helyette a szívem egy darabkáját hagytam a Csukáson. A sok erdélyi csúcsom után is leírom: talán a legszebb, a legszebb mindig a legújabb. Augusztusban ismét felmegyek megosztani élményeimet barátaimmal.

Pécs, 2013. május 22.

Marton József

A képeket Ament Tamás és Balog Árpi készítette.