Baranyai dombság lexikona

 

A BARANYAI-DOMBSÁG KISLEXIKONA

 

A kislexikonban található helynevek főként a MOHÁCS – BÓLY Fehérborút (1:35.000-es méretarányú) turistatérkép által lehatárolt terület helyneveit és objektumait tartalmazza.

 

A kislexikonban említett nevek határa északon a 6-os főút, keleten Feked – Véménd – Dunaszekcső és Mohácsig terjedő terület, illetve a megyehatár. Délen a Mohács – Bóly vasútvonal, továbbá Bóly – Borjád – Nagybudmér – Belvárdgyula. A tájegység keleti határa az Olasz – Bogád közötti műút.

 

II. Lajos-emlékmű: Mohácstól északra, az 56-os út és a Csele-patak kereszteződésénél álló emlékmű, mely a hagyomány szerint a mohácsi csatából menekülő II. Lajos halálának helyét jelzi. A szabadságharc számos csatájában részt vevő Turcsányi Somát, a fegyverletételt követően a császári hadbíróság halálra ítélte, ő azonban megszökött az aradi várból és a Moháccsal szomszédos Bárban telepedett le. Munkaadója igazolta, hogy a szabadságharc idején is nála dolgozott, így elkerülte a hatóságok zaklatását. Állami útmesterként az utakat járva megfordult a mohácsi csata helyszínén is, így vetődött fel benne a gondolat, hogy emlékművet állíttat a csatában elesettek emlékére.

Az 1864-ben felállított emlékmű egy kőoszlop volt, melynek csúcsát piramis alakúra képezték ki és a tetején alvó kőoroszlán pihent. Az oroszlán azokat a vitézeket jelképezte, akik szembeszálltak a hódítókkal. A tölgyfából készült kerítéssel körbevett emlékművet Turcsányi Soma harminc éven keresztül, 1894-ben bekövetkezett haláláig saját költségén gondozta.

Az emlékmű a milleniumi ünnepségek idején már omladozóban volt ezért lelkes mohácsi polgárok 1896. március 15-én országos felhívást tettek közzé helyreállítására. A Saratko Albin, bécsi szobrászművész vezetésével átalakított emlékművet 1899. augusztus 29-én, a mohácsi csata háromszázhetvenharmadik évfordulóján adták át. Ekkor került a kőoszlop országút felőli oldalára a Kiss György szobrászművész alkotta bronzrelief, amely a lováról a Csele-patakba zuhanó II. Lajost ábrázolja. A relief alatti táblára Kisfaludy Károly Mohács című versének hat sorát vésték:

Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk,

Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt.

Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!

Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!

…És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,

Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!

 

Az emlékművet és környékét legutóbb 1997-ben a Mohácsi Farostlemezgyár újíttatta fel. "A Baranyai Kerékpáros Körtúra" elnevezésű túramozgalom érintendő pontja.

 

1948-as kereszt: Kátolytól nyugatra szántóföldek mentén áll. A márványtáblával ellátott keresztet a Kátolyiak állították 1948-ban. A tábla felirata horvát nyelvű. Összesen nyolc név van felírva.

 

Agrártörténeti Múzeum: A Bólyhoz tartozó Békáspusztán található. Bóly és környékének magas színvonalú mezőgazdasági termelésének történetét és munkaeszközeit mutatja be a kiállítás.

 

Babarc: Baranya megye keleti felén fekszik a település, a Borza patak völgyében, tíz kilométerre a Dunától. Legmagasabb pontja a Salamon-hegy (224 m). Az első emberi tevékenységre a területen kora őskori leletek utalnak. Fontos újkőkori kerámialeletekre, avar és római sírokra is bukkantak a környéken. A falut elsőként 1015-ben említik a pécsváradi apátság alapítólevelében; az apátság kapta adományként. 1408-ban már vásártartási joggal rendelkezett. A török hódoltság alatt fokozatosan elnéptelenedett. 1602-ben már újra lakott, ekkor épült katolikus temploma. A század végén 10 család lakja, már kálvinista vallásúak; ők 1712-ig a katolikus templomot használták, majd építettek maguknak újat. 1704-ben a rácok feldúlták és felgyújtották a falut. A 18. század első felében sok német bevándorló érkezett a faluba, 318 család, melynek kb. a fele hamarosan továbbvándorolt. A falu ebben az időben két utcából állt, a magyar és a sváb utcából. A II. József által elrendelt népszámlálás adatai alapján a községben 180 család, összesen 1059 fő lakott, fából és agyagból épült házakban. Nagy részük szőlőműveléssel, állattartással, majd földműveléssel foglalkozott. Babarc 1836-ban jegyzőség lett. 1926-ban 1456 lakosa volt. A II. világháború után a németeket kitelepítették, helyükre felvidéki magyar telepesek érkeztek.

 

Babarci löszmélyút: Babarcot Szajkkal összekötő aszfaltozott mély szurdokút. Két szélét függőleges löszfal borítja. Kerékpárral való bejárása élvezetes lehet.

 

Babarci-tavak: Babarctól délre található két halastó. A délebbi már elmocsarasodó félben van.

 

Babarcpuszta: A falu északi dimbes-dombos gyenge talajú részén, az állami földterületeken gazdálkodtak a Babarci Állami Gazdaság dolgozói, Babarcpuszta székhellyel. Főleg állattenyésztéssel és az ehhez szükséges takarmánytermeléssel foglalkoztak. A pusztán, amelyet kövesút kötött össze a faluval, 12 szolgálati lakás és az idénymunkások számára 60 fős munkásszállás épült.

 

Bácsfapuszta: A Lánycsók határában álló kis pincesor helyén egykor település állt. A környéken sok csontdarab és pénzérme került napvilágra. Dél-Baranya nagy részét tekintélyes (több tíz méter) vastagságú lösztakaró borítja. Egyes helyeken, főként hajdan volt téglaégetőkben ez a jellegzetesen pleisztocén üledék sok helyütt tanulmányozható. Ha Mohácstól az 57-es úton nyugati irányban haladunk, a Lánycsók utáni kaptató mentén lévő bevágásban egy különösen (legalábbis a negyedidőszaki üledékekkel foglalkozó egyén számára) szép és szembetűnő, fosszilis talajhorizontokkal tagolt löszfalat vehetünk szemügyre. A bácsfapusztai feltárás pleisztocén rétegsora a Nyárád-harkányi-löszvidék keleti peremén található löszplató észak-keleti részének „fiatal lösz” sorozatba tartozó képződményeit tárja elénk.

 

Bajor-malom-rét: A Borjádtól északra a Karasica-vízfolyás mentén található rét neve. Valamikor állatokat legeltettek itt.

 

Balokány-dűlő: Szellőtől keletre található dombhát elnevezése. Ma szántóföldek találhatók rajta. Közelében vezet a sárga túra útvonala.

 

Bár: Bár a Duna jobb partján, a Mohácsi Kistérséghez tartozó 600 fős település. Az 56-os számú főút áthalad a falun. Mohácstól 5 km-re fekszik. Üdülőtelepe a Szőlő-hegytől egészen a mohácsi határig húzódik. Bár területén fellelt vörösbetétű edénytöredék nyomán a régészek arra következtettek, hogy a falu területén már az újabb kőkorban is élt egy közösség. Római kori falmaradványokat, egy egykori országút maradványait, néhány avar kori sírt ugyancsak találtak a településen. A fennmaradt első írásos emlék 1296-ból származik, amely Boor, illetőleg Bor néven említi a települést. Neve a Bár-Kalán nemzetség valamelyik Bor nevű tagjának nevét őrzi. 1323-ban a Bor (Bár-Kalán) nemzetségből származó Bor fia János birtoka volt, aki a szomszédos településen Cselén birtokos margitszigeti apácákkal szemben volt megidézve egy perben, de a birtok fele még 1329-ben is az övé volt. A birtok másik felét 1298-ban, Kórogyi Cletus unokáinak osztozkodásakor Philipus fiai, Lőrinc, Fülöp és László kapták. 1328-ban Bári Benedek Besenyő birtoka volt. Hajdan fontos stratégiai útvonal mentén feküdt a község. II. Lajos serege ezen vonult fel a mohácsi ütközetre. A lakosság a török hódoltság korában sem vált meg otthonától, jóllehet már kétfelé volt kénytelen adózni. Fekvése következményeként rendszeresen portyázók garázdálkodásának esett áldozatául a település, mígnem 1599-ben a szabad hajdúk mindent elpusztítottak. Szlávok, (köztük szerbek) és magyarok költöztek be, majd német telepesek érkeztek. A napóleoni háborúk idején a gabona-konjunktúrának köszönhette fellendülését a település, l800 körül két kastélyt is építettek a faluban. Ekkor jelentős szőlőültetvényeket is honosítottak itt. Az első világháború 38 áldozatot követelt Bártól, amit szerb csapatok szálltak meg. A két világháború között ismét fejlődésnek indult. 1946-ban Bárba telepítettek egy állami baromfitenyésztési mintabirtokot. Állami gazdasága az ötvenes években olvadt be a volt Bólyi Állami Gazdaságba, ez történt a kastélyokkal és a parkkal is.

 

Batthyány-Montenuovo-kastély: A Batthyány-birtok mai kastélyának helyén a 18. században vadászkastély állt, amelyet 1805 és 1807 között klasszicista stílusban átépítettek. Az építmény külsejében egyszerű, de belső berendezése annál nagyobb értéket képviselt a korábbi évszázadokban. A II. világháború végéig a leírások szerint gazdag, fényűző bútorokkal, fegyver- és trófeagyűjteménnyel volt berendezve a kastély. A bútorok I. Napóleon palotájából származtak, felesége, Mária-Lujza révén, aki Napóleon halála után férjhez ment Neipperg-Montenuovo Ádám Adalbert grófhoz. Házasságukból született 1821-ben Montenuovo Vilmos Albert, aki feleségül vette Batthyány Júliát. Így kerültek a bólyi kastélyba a Montenuovo családból Mária-Lujza Napóleontól kapott empire bútorai, amelyekből néhány darabot ma a szekszárdi múzeumban őriznek. A kastély berendezését a II. világháború végén az átvonuló katonaság részben elpusztította, a könyveket és a bútorokat elszállította.
A kastélyban jelenleg szociális gyermekotthon működik. A belső udvar kivételével a hozzá tartozó 1800-as években létesült angolpark látogatható. A 11 hektáros kastélypark természetvédelmi terület. A kastély előtt részen sétány húzódik, ahol a kerítés falában fülkés márványülőkék vannak.

 

Batthyány-Montenuovo-mauzóleum: A mauzóleum építését Montenuovo Vilmos felesége, Batthyány Julianna grófnő rendelte el 1879-ben. A neoromán - neogót stílusú épület művészi kiképzésével a maga nemében országos viszonylatban is párját ritkítja.
A bejárati ajtó két oldalán négy-négy oszlop áll vörös és fehér márványból. Az oszlopok egy-egy reliefcsoportot tartanak. Az épület belsejében, a bejárattal szemben látható a vörös márványból készült oltár. Az előtérben egyetlen oszlop tartja a kórust, a karzatot, és a kupolát Az épület falaiban kialakított sírhelyekben nyugszanak a Montenuovo családhoz tartozók földi maradványai.

 

Békáspuszta: Bólyhoz tartozó gazdasági telep. Békási major és Agla puszta néven is ismert volt korábban. A környező mélyen fekvő területeken sok volt a béka, innen a név. Ménestelep van itt. Papd vagy Békáspapd, mint középkori magyar falu a török hódoltság elején néptelenedett el. A puszta területén a 18. században létesült Békáspuszta uradalmi majorság volt. A 19. század végétől volt állandó lakója. 1930-ban még 187 lakója volt. 1970-ben lakóinak száma már csak 72 volt. Ma szépen felújított vadászház és kápolna található itt. Sajnos a házhoz tartozó nagyobb területen a melléképületek még felújításra várnak. A vadászház jelenleg igényes panzióként (Békás panzió) működik.

 

Belső-réti-patak: A Dunaszekcsőtől északra folyó patak neve. Két halastó van rajta.

 

Belvárdgyula: Pécs felől az 57-es útról csatlakozik a műút a kis zsáktelepülésre. A két település, Belvárd és Kisgyula egyesüléséből keletkezett település már az ókorban lakott terület volt. 1056-ban a pécsi püspökség volt birtokosa 1285-ben említették először okiratban Julanéven. A XIII. század végén a Győr nemzetségbeli Konrád pálos kolostort építtetett itt, melyet Szent László tiszteletére szenteltek. A falu 1356-ban vásártartási jogot kapott. 1484-től káptalani iskola is működött benne. 1750 körül Tolna megyei református magyarok költöztek ide. A falu a jelenlegi nevét onnan kapta, hogy egy Belvárd Gyula nevű ember birtoka volt.

 

Berkesd: A Baranyai-dombság egy meseszép részén, a Mecsek keleti peremterületén fekszik. Egy-egy magasabban fekvő dombról körültekintve lenyűgöző panoráma tárul elénk. A dombok hajlatain végignyúló szántóföldek, az azokat körülölelő erdők látványa magával ragadja a vándort. A magyar, a német, a horvát és a szlovák nemzetiségeket befogadó falu lakosainak száma 920 fő körüli. A település szerkezetét két jól elkülönülő részre bonthatjuk. A régi település tulajdonképpen zsáktelepülés jellegű és többnyire hagyományos, fésűs beépítésű parasztházak jellemzik, az újtelep első sátortetős házai az 1960-1970-es években épültek. A település XVI. században épített, de az idők során lerombolt római katolikus templomát 1896-ban építették újjá. A falu nyugodt légköre, tiszta levegője kiváló lehetőséget nyújt a kikapcsolódásra.

 

Berkesdi-erdő: Berkesdtől délre található erdőtömb vegyes állományú fafajokkal. Az erdő egy mélyebben fekvő része mocsaras. Több foglalatlan forrás is ered itt.

 

Berkesdi-patak: Berkesdtől keletre ered a Dió-völgyben. A Két-ági-erdőnél egyesül a Szilágyi-patakkal.

 

Berkesd-tető: Berkesdtől délre található széles, lapos 216 m-es magaslat neve.

 

Bogád: A Pécstől délkeleti irányban 3 kilométerre fekvő Bogád területén már a római korban gazdálkodást folytattak, a Mursa (Eszék) - Sopianae (Pécs) - Savaria (Szombathely) útvonal pedig érintette a települést, innen fordult nyugat felé és haladt keresztül Sopianae-n. Római kori leleteket találtak a Romonya felé vezető út mentén feltárt temetőben, 1959-1960-ban pedig 21 sírhellyel rendelkező IV. századi temetőre bukkantak a település nyugati felén. Hamvasztásos temetkezési helyről származó sírleletek bizonyítják, hogy már a II. században éltek a település területén. Szórványleletként Constantinus (312-337) bronzérme és 8 ezüstcsat került elő a kutatásoknak köszönhetően. A legkésőbbi érem Julianus Apostata (361-363) korából származik. Egy V. századi ezüstcsat a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében található.

 

Bóly: Az egykori dél-baranyai sváb falvak egyik gyöngyszeme. A település 1997-ben kapta meg a városi rangot. Története, ahogy ezt a földből előkerült régészeti emlékek bizonyítják, a késői kőkorba nyúlik vissza. Ez azt jelenti, hogy Kr. e. több mint 3000 évvel e területen már pattintotta és csiszolta szerszámait az ember.
Bólyról 1093-ból, Szent László idejéből származik az első írásos emlék, mely Bolok néven, egyházi birtokként emlegeti a települést, bár a temetőben található Római Castrum korábbi idők emlékét idézi. A török hódoltság alatt szinte teljesen elnéptelenedett. 1703-ban Bóly - a törökök kiverésében jelentős érdemeket szerzett - Batthyány Ádám gróf tulajdonába került. A kialakuló uradalmi központot Mária Terézia uralkodása alatt német jobbágyok népesítették be, akiknek utódai ma is lakják e települést. A XIX. század végén a falu és az uradalom - házasságkötés révén - a Mountenuovo hercegi család birtokába került és maradt 1945-ig. A Batthyányak-Mountenuovok idején alakult ki a település mai arculata, ligetes, széles utcáival, közterületeivel. Ekkor lett térségi központtá, vált híressé kézműipara.
A II. világháború után a Németországba kitelepítettek helyére felvidéki és bihari magyarok érkeztek. A falu birtokosai fokozatosan fejlesztették ki az elhagyott, elhanyagolt földeken a gazdaságukat. 1792-től pusztáikon nagyüzemi gazdálkodást vezettek be, s fejlesztették, korszerűsítették a szőlőművelést is. 1770-ben svájci tehenészetet létesítettek, a gazdaságban foglalkoztatott szakemberek irányításával.
A termékeny földeken jelenleg is gazdagon virágzó növénytermelés folyik. A mezőgazdasági nagyüzemeinek gabona- és vetőmag termelése európai-hírű. A települést övező lankákon dúsan terem a zamatos borszőlő, melyből a híres pincesorban készül a hegy leve.

 

Csele-hegy: A Mohácsi Szőlőhegy legmagasabb pontja. 174 m magas.

 

Csele-patak: A Szűr és Görcsönydoboka közelében futó patak a II. Lajos emlékmű közelében torkollik a Dunába.

 

Csele-víztároló: Görcsönydoboka közelében a Csele-patakon létesített halastó.

 

Csencse-vár: Mohácshoz tartozó szőlőhegy. Régen ez egy Csencse nevű gazda birtoka volt.

 

Cser-hát: A Bár és Dunaszekcső között széles, de lapos magaslat neve. 148 m magas.

 

Csiger-völgy: Szederkénytől délre, a Karasica menti rétek egyik elnevezése.

 

Csű-völgy: Berkesdtől dél-nyugatra található völgy. Régen itt kendert áztattak. Az áztatást követő csöpülést végezték itt, innen a név.

 

Disznó-völgy: Kisgeresd és Fazekasboda irányában húzódó, erdővel borított völgy neve.

 

Dobosvölgy: Pécsváradtól délre, a szederkényi út mellett található állattartó telep és majorság neve. Itt áll az ún. változóház is.

 

Domonkos-kút: Szellő falu határától délkeletre, a Felső-hegytől keletre elhúzódó völgytalp közelében egy fás bokros területrészen található a forrás, melyet szántóföldek határolnak. 2005-ben foglalta Ripszám István erdészeti igazgató. A gránitból készült építményben a kifolyócső felett gránitlapba írva látható az elnevezése. Az agyagos, homokos képződmények rétegvize jelentkezik bő hozamokkal. A forrás mellett asztalok, padok és tűzrakóhely van.

 

Dunaszekcső: Baranya megyében, a megyeszékhelytől nagyjából 50 km-re keletre, a Dunajobb partján terül el. A legközelebbi város tőle délre Mohács, illetve északra Bátaszék. A település közvetlenül a megyehatáron fekszik. Ma is, és a történelem során mindig a megye egyik határtelepülése volt. Területének jelentős része dombos. A település széles patakvölgyben terül el, amely észak-dél irányú. A felszín a pleisztocén kori löszlerakodással egyenletes volt egész Dunaszekcső területén, amelyet a dombok körülbelül egyenlő magasságú teteje is mutat. A patakok bevágódásával és a szél munkájának eredményeként az egykor egyenletes térszín feldarabolódott. A jelenlegi négy észak-nyugati irányú patakvölgy a domborzatot úgy szabdalta fel, hogy a falu területére mintegy ujjszerűen nyúlnak be észak-nyugati irányból. A dombtetők szélesek, általában 1-2 km terjedelműek, amelyeket kiemelkedések tesznek változatossá. Ezek a kiemelkedések legmagasabb pontja 158 méter, a tetők általában 140-150 méter magasak a tenger szintje felett. A falu főtere körülbelül 100 méter, tengerszint feletti magasságban fekszik. A Duna partján lévő házak körülbelül 90 méter magasságban állnak. A Duna szintje közepes vízállásnál 85-86 méter magasan van a tengerszint felett. Maga a település a Lánka patak völgyében egy völgyperemre épült, a bal oldalán lévő dombok közül az első a Várhegy, amelynek a Duna felöli oldala meredek, a település felöli lankás, amelynek lépcsős emelkedésén épültek az utcák, melyeken az utolsó házak elhagyása után a Várhegyre lehet jutni. A Várhegyet mély és széles szakadék választja el a Püspökhegytől. Ezt a mélyedést a rómaiak készítették, hogy ezzel a hegy tetején lévő erősséget nagyobb eséllyel védhessék. A Püspökhegy után a Szent János-hegy és a Bőváros domb következik. A település a kelták és a rómaiak egyik fő bázisa volt. Számtalan lelet tanúskodik ezekről. A település híressége a Lugio Napok.

 

Egres-patak: Szűrtől északra az Enges-völgyben egyesül a Csele-patakkal.

 

Ellend: A kistelepülés Pécs központjától 16 km-re délkeleti irányban található.
Pécs felől érkezve, a romonyai domb lábánál, – a „Nagynyárfánál” – érjük el a település határát. 1940-ben, itt került elő az ellendi fibula néven ismert országos jelentőségű régészeti lelet. Keletre a „Németrétek”, – nyugatra az egykori pusztához tartozó „Borsós” dűlő található. Az egykori major helyén ma jelentős lótenyésztés folyik. A települést kettészelő „Gyöngyös-patak” egykor négy vízimalmot hajtott. Ezek közül a falu előtti „Noch–malom” épülete ma is áll, mint családi ház. Ma a volt tanterem házasságkötő terem, a régi „mester-lakás”, ha nincs lakodalom, kulcsosházként a Pécsi Berekkör használatában van. A templomot 1893-ban építette Resch Ferenc zengővárkonyi építőmester, a templomfestést Gebauer Ernő festő-művész, orgonáját Angszter József készítette, faszobrai „Tiroliak. Tornya 1971-ben le lett bontva.

 

Ellendi-patak: Az Ellenden átfolyó patak Hásságynál folyik be a nagy halastóba.

 

Ellendpuszta: Ellendtől északra, az út mentén néhány házból álló tanya elnevezése.

 

Erdőföld: Somberektől délre található puszta. Ide tartozik még a Tónimajor is.

 

Erdősmárok: A Baranyai-dombságban Hímesháza és Liptód között fekvő kis zsáktelepülés. A bekötőúttól messze esik a völgyben épült kis falu. Innen indul a Z■ jelzés, mely az Erdősmároki-halastavak érintésével a Lókúti-rétnél csatlakozik a Feked - Máriakéménd között vezető Z jelzéshez. Az Árpád-kori település Erdősmárok nevét 1261-ben említették először az oklevelek Mark néven. Első ismert birtokosa 1261-ben Chaba fia Máté volt. 1296 már Véki Pál fia János és Pál birtoka volt, akiktől - hűtlenségük miatt - III. András király elvette a birtokot és Andronicus veszprémi prépostnak adta. 1301-ben Véki Pál testvérének Csúzai Máténak Pál nevű unokájáé, aki akkor a birtok felét Venus nevű nővérének Folyó Istvánnénak adta. 1313-ban Csúzai Pál és Salamon Salamon nevű fia Salamon osztotta ketté itteni birtokát. Márok a 16. század közepén a pécsváradi apátsághoz tartozott.

 

Erdősmároki-halastavak: Erdősmárok és Liptód között található a három darab tó. A tavak nagyobb része már nádassal benőtt. Csak az egyik tónak van nagyobb nyílt vízfelülete. A délebbi tó közelében áll a Szent János-kápolna. Erre vezet a S jelzésű turistaút.

 

Ereszény: A Berkesdi-erdő északi felének elnevezése.

 

Erzsébet: Az egykori Püspökszenterzsébet területe a római korban birtokközpont volt, később hol a pécsi püspökség, hol a pécsváradi apátság tulajdonát képezte. A 347 fős falu templomának védőszentjéről, Szent Erzsébetről kapta nevét. A katolikus templomot 1774-ben építették. Színes freskói Árpád-házi Szent Erzsébet és magyar szentek alakjait ábrázolják. A szószék copfstílusú. A dombtetőre emelt épületet monumentális támfal erősíti. A templom mellett áll a XIX. századi, népi stílusú fából készült harangtorony. Az Erzsébetre látogatók nyugodt környezetben, a természet szépségeit élvezve tölthetik el szabadidejüket.

 

Fábri-malom: Fekedtől délre az egykori vasút és halastó melletti malom neve.

 

Fazekasboda: Baranya megyében, Pécsváradtól délkeletre a Geresdi-dombság alatt, Nagypall és Kékesd közt fekvő település. Nevének Fazekas előtagja a falu fazekas hagyományaira, boda nevű utótagja a régi buda=kemence szó boda nevű változatából ered. Egy másik változat szerint boda nevű utótagját szláv szónak tartják. A település és környéke már a rézkorban lakott volt. A település határában rézkori, római- és avarkori leletek kerültek napfényre: Itt feltételezik a Gurumba nevű római őrhelyet is. A mai falutól északkeletre a Gemeindegipfel-nek nevezett helyen állhatott a mai falu őse, ahol a régészeti feltárásokkor avar korból való építőkemencéket tártak fel, amiből következtethetünk az egykor itt élt népek fazekas tevékenységére. A településen át húzódott egykor a PécsrőlBátaszék felé tartó főközlekedési út is. Fazekasbodát az oklevelekben 1220-ban említették először egy apátsági alapítólevélben, mely szerint a falu Szent István király idején a pécsváradi bencések tulajdona volt. Később az 1232 előtti időkben királyi birtok volt. 1232-ben II. András király a pécsváradi apátságnak adományozta. Nevét ekkor Nagh Boda néven említették. A XV. század-ban a pécsi kispréposté volt. A török hódoltság alatt nem néptelenedett el teljesen, a faluban még élt néhány család. A török felszabadító háborúk alatt azonban a falu a hadi felvonulások útjába esett, és teljesen elnéptelenedett. 1720 táján azonban - a fennmaradt hagyományok szerint - Fuldából érkezett német telepesekkel népesítették újra. 1778-ban Mária Terézia uralkodásának végén - a pécsváradi uradalommal együtt - a település az egyetemi alapé lett.

 

Fehér Gólya Múzeum: A Mohácstól délre fekvő Kölked lakossága évszázadok óta együtt él a gólyákkal. Itt található az országban egyedülálló Fehér Gólya Múzeum, ahol élményt adó vezetés keretében ismerhetjük meg a gólyaféléket, vándorlási útvonalaikat, életkörülményeiket. Míg a kiállító teremben hatalmas, fénypontos demonstrációs táblán követhetjük nyomon a gólyák költözési irányait, kint az udvaron és a környező villanyoszlopokon élőben is megtekinthető a gyönyörű madár. Költési időben egy beépített kamera segítségével az interneten is nyomon követhetjük egy gólyacsaládnál a tojásrakást, költést, fiókanevelést.

 

Fehér-kastély: Lásd Sárga-kastély.

 

Felső-hegy: Szellő keleti dombjának neve. Fenyőerdővel van beültetve.

 

Flórián-szobor: A máriakéméndi szobrot 1903-ban azért állították fel, mert egy asszony megmenekült itt a tűzhaláltól. Régen május 4-én körmenet vonult ide. Ide tartozik egy vicc: Hogyan fohászkodik a német paraszt a tűz patrónusához? Szent Flórián oltsd el a házunkat és gyújtsd meg a szomszédét!

 

Földház-tető: A Szilágytól északra található 254 m magas dombháton szántóföldek vannak.

 

Fritschi-kereszt: Görcsönydobokától északra a szebényi-vízfolyás közelében álló kőkereszt.

 

Fűzfa-forrás: Nagypall déli felén, a réten felbugyogó, vízinövényekkel szépen benőtt természetes állapotában található forrás.

 

Gál-hegy: Dunaszekcső dél-nyugati felén található 142 m magas dombhát neve.

 

Geresdlak: A Geresdi-dombság délkeleti részén, Pécsváradtól délkeletre, Himesháza és Fazekasboda közt fekvő település. A Z jelzés halad keresztül a falun. Két község, Geresd és Püspöklak egyesítéséből jött létre 1968június 30-án. Geresd már az Árpád-korban is lakott hely volt. Nevét 1292-ben említették először az oklevelek Gueresty néven. A falu ekkor több birtokos kezében volt; így például öröklött része volt itt Geresdi Tamásnak, aki 1302-ben a böszörmény Mizse nádor testvérének Ayza ispánnak híve volt, és részt vett a megyei közéletben is. 1312 előtt Geresdi Tamás megvette Hazugdi Péter és felesége Neste itteni földjét és vejének, Hásságyi Pál-nak adta át. Az átadott birtokban volt egy Sebastyanyulese nevű faluhelyet, a Gyöngyös-ön (Gyungys) túli trágyázott föld fele, az egész kaszáló, a mezei szántóföldek fele és a földhöz tartozó erdő. Az 1293-ból fennmaradt feljegyzések a geresdi nemeseket olasz eredetűnek mondták. Ekkor élt Gellért orvos leánya Katha, aki a nagyanyja Ech és anyja Enchebech hitbérként reá szállt részét átadta leányának Zepte-nek, Alapi Miklósnénak. 1295 előtt egy további birtokrész felett a baranyai várjobbágyok perlekedtek Győr nemzetségbeli Óvári Konráddal, de később lemondtak róla Konrád javára, aki azt öröklött birtokának mondta. 1295-ben Óvári Konrád a nádorfehérvári püspökkel szemben is megvédte e birtokát. 1330-ban Konrád unokái osztották ketté egymás közt a birtokot.

 

Gránit-bánya: Erdősmecskétől délre, a volt vasút közelében található. A korábban bezárt bányát 2005-ben újranyitották. Az M6-M60-as autópálya építéséhez innen vitték a követ. Szép környezetét a bányató teszi különlegessé. Mellette vezet el a zöld sáv jelzésű turistaút.

 

Gründli: Szederkénytől délre, a Karasicától nyugatra fekvő hely elnevezése. Valamikor itt egy gémeskút működött, melynek neve Somosi-kút volt. Nevét onnan kapta, hogy Somosi György TSZ elnök építette.

 

Görcsönydoboka: A ma Görcsönydoboka néven ismert község eredetileg két különálló falut alkotott. A hosszú falun megy végig a S jelzésű turistaút. A lakosság etnikai összetétele homogén képet mutatott, hiszen ezeket a falvakat kizárólag magyarok lakták. Görcsöny – latin  nevén Gerchum – és Doboka – /Danaba, Dobouka/. Első írásos emléke 1333-ból maradt fenn, ekkor saját pappal rendelkeztek,  és tekintélyes – bár nem számszerűsíthető – népességgel bírtak. Feltételezések szerint a kép település már a tatárjárás idején is létezett, bár Doboka nem a jelenlegi helyén, a völgyben, hanem a dombtetőn terült el.

A mohácsi csata elsősorban földrajzi okok miatt érintette a falvakat, mivel Görcsöny és Doboka a csata helyszínétől mindössze 12-15 km-re fekszenek, és a tomboló katonák könnyű célpontjainak számítottak. A XVI. Század közepén török uralom alá kerül vidékről elhurcolt, illetve elmenekülő népesség lepusztult, lakosságszámában és méretében egyaránt összezsugorodott falvakat hagyott maga mögött, melyeknek élére török helytartók kerültek. Az elnéptelenedett falvakba kisebb számban szerbek telepedtek, akiket a törökök katonai és politikai célokra használtak fel. A zentai csata /1697/ újabb fordulópontot jelentett, hiszen ezután Görcsöny és Doboka lakossága a színmagyar összetétel helyett gyökeresen más képet mutat: a falvak tiszta szerb településekké alakulnak.

Ettől kezdve Görcsöny új neve Ráczgörcsöny lett, Dobokát viszont nem érintette a szerb betelepedés. A kuruc harcok után Ráczgörcsöny a Szekcsőn lakó Bésán család birtokába került, de 1720-ban Dobokával együtt – „pusztaként” – Somberekhez csatolták, mivel népességük annyira megfogyatkozott, hogy önálló településekként már nem volt létjogosultságuk. Mária Terézia trónra kerüléséhez köthető a legfontosabb, máig kiható változás Ráczgörcsöny és Doboka életében. Az uralkodó rendelete alapján német telepesek költözhettek be többek között a Délkelet-Dunántúlra.

 A németajkú betelepülők folyamatosan, több hullámban érkeztek új hazájukba, Ráczgörcsöny és Doboka telepesei 1745 körül költöztek be a falvakba. Származásuk körül sok vita folyt:  a legvalószínűbb elképzelés szerint frankok voltak, akik un. keverék nyelvjárást hoztak magukkal, annak is jellegzetes fuldai változatát. Az 1829-es dokumentációk kimutatták, hogy Ráczgörcsöny németajkú lakossága 350, szláv lakossága 20 főből állt, míg Doboka kizárólag németajkú népessége 157 főt tett ki. A szerbeknek 1810 óta már templomuk is volt Görcsönyben, majd Ráczgörcsöny és Doboka önálló temetőt is kialakított. A németek csak „svábul” tudtak és tanultak, külön német és szerb iskolát alapítottak. A kulturális különállás ellenére a két népcsoport mindig békében élt egymás mellett.
1938 őszén megalakult „Volksbund” /Magyarországi Németek Szövetsége/, az erőteljes tagtoborzó akció végére Görcsönyben és Dobokán a lakosság 90 %-a tartozott a Volksbund kötelékébe. A Volksbund által szervezett rendezvények, összejövetelek szolgálták a tagok összekovácsolását, megalapították az 1943-ban egyesített Görcsönydobokán az első óvodát.1947 tavaszán felvidéki magyar telepesek érkeztek, Görcsönydobokára mintegy 40 család.
Mivel a településnek nem volt országútja, később többen elhagyták a falut. A vagyonukból kifosztott volt Volksbundtagok állami gazdaságokban és módosabb gazdáknál vállaltak munkát. 
A második világháborúban részt vettek a Görcsönydoboka lakosok is, egyrészt mint honvédek, másrészt min SS /Schutstafel/Védcsapat/ katonák. Az áldozatok száma Görcsönydobokán összesen 38 fő volt.
A németek kitelepítésére 1948 júniusában került sor Görcsönydobokán, ám csak 6-7 családot érintett, mivel a falu fekvése és a hatalmas esőzések miatt megközelíthetősége igen kedvezőtlen volt.
Görcsönydobokán 1950-től két nemzetiség alkotja a falu lakosságát, a német /80-85 %/ és a szlovákiai magyarság.

 

Gyulapuszta: A Belvárdgyulához tartozó kis településen gazdasági majorság működik. Néhány család lakik itt. Kastélya az 1990-es évektől gondozatlan és üres. Az utóbbi években állagmegóvási munkálatokat végeztek rajta, és hasznosítása még kérdéses.

 

Hásságy: Baranya megyében, Pécstől kb. 17 km-re délkeletre fekvő település. Az Árpád-kori település, Hásságy neve az oklevelekben 1058-ban tűnt fel először Hashag néven. A falu a 13. század végén Győr nemzetség-hez tartozó Óvári Konrád birtoka volt. 1291-ben Kórogyi Fülpöst említik, aki a faluból 5 ökröt hajtott el, majd pár évvel később, 1296-ban Lőrinc nádor fia Keménnyel együtt kirabolta és lerombolta a falut. 1311-ben Óvári Konrád fia Jakab e településről nevezi magát. 1312-ben a korabeli iratok egy idevaló szerviensét említik, majd később Héder nemzetségbeli Henrik fia János foglalta el a falut, de Károly Róbert király visszaadta Jakab árváinak. 1330-ban Jakab fiai osztoztak meg rajta, és az osztozkodáskor a határában levőnek mondják a Szent László monostort, melyet még 1295-ben Óvári Konrád alapított Hásságy és Hidor között a Szentága forrás mellett. 1333-ban papja 15 báni pápai tizedet fizetett.

 

Hásságyi-halastavak: A víztározók kialakításával 48 hektáros vízfelületű halastó létesült az 1960-as években Hásságy mellett. Gyönyörű ligetes környezete vonzza a kirándulni, horgászni vágyókat.

 

Hidáki-völgy: Maráza és Geresdlak közötti, hosszú keskeny erdős völgy elnevezése. A Z jelzés egy rövid szakaszon keresztezi a völgyet. Valamikor ezen a környéken volt a Hidák elnevezésű település, melynek nevét a völgy máig megőrizte. 1953-ban itt a régészek régi település nyomaira bukkantak. A fél kilométeres szakaszon található edénytörmelékek és korom ősi település helyéről árulkodnak. A marázai bekötőút létesítésekor barlanglakásokra bukkantak. A völgyfőn ered a Hidágai-kút nevű forrás, mely kis patakot táplál.

 

Hideg-völgyi-árok: A Hidáki-völgyben folyó patak elnevezése.

 

Hidor-hegy: Olasztól nyugatra található 206 m magas domb neve. Szántók és szőlőkkel borított.

 

Hímesháza: A falu már I. István korában létezett, s egyike volt azoknak a magyar falvaknak, amelyek plébániát alkottak, és templomot építettek.
Himesháza a török időkben elnéptelenedett, majd 1721-től kezdődött a pécsi püspök birtokát képező falu újratelepítése. Az új lakosok Németországból, a fuldai apátság falvaiból kerültek ide, s a falut a mai helyén építették fel. Az általuk épített templom tűzvész áldozata lett, a mai templomot 1753-54 körül építették. 1796-ban feljegyzések szerint német nemzetiségű, római katolikus vallású, gazdag, népes hely volt.
Az ipartelepítésre a múltban sem volt lehetőség, a községben a földművelés volt a fő tevékenységi forma. A két világháború között a település már viszonylag szegény volt. A II. világháború után majd 200 család települt be Bukovinából, a megye más területéről, Jugoszláviából, és Csehszlovákiából. A különböző helyről jött családok ma békességben élnek egymás mellett. Himesháza neve a festett, azaz "hímes" ház kifejezésből származik, mely a képekkel kifestett templomára utal. Szent István korabeli temploma számos települést ellátott. 1332-ben "Hymisház" a Pécsi Püspökség birtoka, a török időkben szinte teljesen elnéptelenedik. A XVIII. század első felében betelepülő fuldai németek alakították ki a község mai szerkezetét az ősi falutól délre, majd az 1945-ös kitelepítésekkel székelyek és felvidéki magyar családok költöztek ide. Ma a katolikus Himesháza a német hagyományú, gazdag település rendezett képét mutatja, könnyebben vészelte át a rendszerváltást. Számos életképes vállalkozás született, és szolgáltatásokban is átlagon felül ellátott. Ma is a szűkebb térség fontos központja.

 

Hímesházi-árok: A Geresdlak felől folyó patak Görcsönydobokánál egyesül a Csele-patakkal.

 

Hímesházi-tavak: A Hímesházi-árok két tava. Érdekesség, hogy a két tó között épült meg az M6-os autópálya.

 

Homokbánya (1): Fekedtől délre a volt vasút alatt találhatóak a bányák.

 

Homokbánya (2): A 6-os számú főút mentén, a szilágyi elágazásánál található. Sárga homokot bányásznak itt.

 

Homokdomb: Pécsváradtól délre a Dobosvölgy közelében található 206 m-es magaslat. szántóföldek vannak rajta.

 

Horpács: A Szebény felől folyó patak a Csele-víztározóban köt ki. A Somberek és görcsönydoboka közötti részen horgásztó és turistaszállás található. Erre vezet a Baranyai Sárgatúta útvonala.

 

Hosszú-dűlő: A szederkénytől dél-keletre eső terület a volt bólyi elágazásig. A Bólyra vezető műút ezen szakasza autópálya építés miatt 2008-ban megszűnt. Az új út keletebbre tevődött át.

 

Hosszú-hegy: Máriakéméndtől északra, a Török-várik húzódó domb elnevezése. Ebben az erdőrészben van a kiépített Lankás-forrás.

 

Hosszú-völgy: A Marázától húzódó valóban hosszú, erdős völgy neve.

 

Jenyei-hegy: A 196 m-es domb a Mohácsi Szőlőhegytől északra található.

 

Józsefmajor: A Birjáni elágazásnál az ENGER mellett találjuk a néhány házból álló kis telepet.

 

Káposztás: Szederkénytől északra, a Nagy-erdőben található hely elnevezése. A nevét onnan kapta, hogy a mostani erdő helyén itt az 1960-as évekig a Szederkényieknek voltak kertjeik. A Nagy-erdei-patak vizét felduzzasztották és ezzel locsolták a veteményest.

 

Karasica-vízfolyás: A Duna jobboldali kis mellékfolyója. Feked közelében a Kökény-árokban ered. A leghosszabb szakszán délnek veszi útját, a Dunát Herceg-Mároknál ér el. Hossza mintegy 80 km. Folyásának alsó része azelőtt igen mocsaras volt. Míg eredésénél csak néhány liter/perces vízhozammal csörgedezik, addig alsóbb részét az 1950-es években egy rövid időre hajózhatónak minősítették.

 

Kegytemplom: a Máriakéménd északi határában álló kegytemplom megközelíthető a kék irányított körjelzésű turistaúton és a Szent Márton úton is. A 15. században épült kegytemplomot Mária-templomként is ismerik. A későbbi időkben átépítették. A Miklós-plébániatemplom és a körülötte elterülő középkori Kéménd a kuruc időkben teljesen elpusztult. A bevándorlók megérkezésekor a templom romjait már ellepte a bozót, csak a szentély állott ép mennyezettel, de tető nélkül. 1740 tavaszán öt lány, köztük Margaretha Rogner és Anna Weiß füvet gyűjtött a templomrom körüli régi temetőben. Az egyik mélyedésből előbukkant Szűz Máriának fényességet árasztó képe, karján kisdedével. A kiáltásukra odasiető Elisabetha Blumenthaler fel akarta venni a képet, de az eltűnt. Néhány nappal később egy ifjú látta, amint Szűz Mária karján kisdedével, dicsfénytől övezve belépett a templomba. A történtekről a falu elöljárósága, valamint az egyházi hatóságok több ízben kihallgatták a fiatalokat. A jelentések hallatára megindult a búcsújárás, ezért Franz Blumenthaler bíró szalmával befedette a régi szentély tetejét, hogy misézésre alkalmas legyen. 1744-46 között hercegprímási engedéllyel a régi szentélyt (ma is a templom szentélye) átalakították Mária-kápolnává. Mivel már akkor szándékukban állt nagyobb templommá bővíteni, nagy sekrestyét, föléje pedig oratóriumot építettek. A pécsi Mária Pichler asszony Mária képet festetett az oltár részére, amiért lánya hosszas szembetegségből meggyógyult.

A búcsújárók ösztönzésére és adományaikból újabb prímási engedély kérése nélkül 1747-ben hozzáláttak, hogy a kápolnához egy jóval szélesebb templomot építsenek. Ezt az első plébános, Lipusy György 1753-ban szentelte föl. 1754-ben prímási engedéllyel plébániatemplommá nyilvánították. 1756-ban a templom körüli hatalmas területet kőfallal vették körül, fákat ültettek, hogy a nyári hőségben a zarándoklók enyhülést találjanak. 1758-ban új Mária oltárkép készült, rajta a filiálék védőszentje is: József (Maráza), Miklós (Liptód), Márton (Kéménd), Lőrinc (Szederkény). 1800-ban kazettás mennyezetet kapott a templom. 1804-ben tölgyfatornyot ácsoltak a falakra, 4 haranggal. A súlyos tehertől a falak megrepedtek, ezért a fatornyot 1817-ben lebontották, és a templom mellé kőtornyot építettek. Keresztjébe elrejtették az „őstörténetet” és egy beszámolót a napóleoni idők megpróbáltatásairól. Nagyobb arányú renoválás 1893-ban, 1937-38-ban, 1976-77-ben történt. 1966-ban – az addigi templomhajóban lévő – fából faragott, tiroli eredetű kegyszobrot, a földgömbön álló Madonnát, karján a kis Jézussal az oltárkép helyére állították. A kép a kórus falára került. A templom 230 éves jubileumára, 1981-ben a volt kéméndiek (egy második) harangot adományoztak, és ünnepélyes falutalálkozó keretében elhelyezték a toronyban. A papok a templom belsejében, illetve a templom előtti park kriptáiban vannak eltemetve. A templom előtt található Weidinger család és Petri György esperes kriptája is. Az 1930-as években még sok régi sírkő állt a templom nyugati térségében, a kőkerítés sarkaiban pedig kápolnaszerű fülkék voltak. Egy 1774-ből származó metszet hármat ábrázol. Ezeket a renováláskor eltávolították. A templom körüli kálváriát a stációkkal 1844-ben létesítették. Scitovszky pécsi püspök 112 Ft-ot adományozott adományozott a stációképek beszerzéséhez. A kőművesmunkát a véméndi Mantz György és Hauk Mihály, a festést a kéméndi Hoffmann András, a lakatosmunkát Herr Ferenc végezte. A kegytemplom északi oldaláról akkor helyezték ide a három kőkeresztet. Feliratuk már teljesen lekopott. Mögéjük kálvária kápolnát emeletek, amit a 20. század elején lebontottak, mivel funkciója megszűnt. A szintén 1844-ben épített Sarlós Boldogasszony-kápolna későbbi sorsát nem ismerjük. Lehet, hogy a kőkerítés dél-nyugati sarkában állt, és az 1930-as években lebontották. Régebben itt is temető volt, időnként csontok kerülnek elő.

 

Kátoly: A Karasica jobb partján, egy völgy ölében, egy időszakos vízfolyású patak medrében, gyönyörű környezetben fekszik. A település közeléből indul, a Kátolyi elágazástól (Ruzsek-amlom) indul a Baranyai Sárgatúra útvonala. Kátoly Árpád-kori település, amit az ebből a korból származó temploma is bizonyít. A falu és templomának védőszentje Szent Katalin, egyes kutatók szerint innen származik a település neve is. A római katolikus, gótikus stílusú, műemlék templom a XIII. század végén épült. Egy középkori eredetű falképen kívül egy XIV. századi keresztelőmedence is látható. Az ősi templom a pécsi pálosok Jakab-hegyi kolostorához tartozott, mellette a remeteházzal. A település közel 60 százalékát kitevő horvát népesség hű hagyományihoz, a jeles ünnepeken a falu még mindig magára ölti a színes sokác népviseletet.

 

Kékfestő műhely: Nagynyárádon található az országban egyedülálló és működő Kékfestő Műhely. A fesztivál idején, minden év július utolsó hétvégéjén kékfestő kiállítás, gazdag kulturális program, kézműves kirakodóvásár és nyitott pincék várják az idelátogatókat.

 

Kékesd: A 210 fős kistelepülés Pécsváradtól délre található. A községet említő első írásos emlék 1290-ből származik, amelyben Keykug néven szerepel. 1387-ben, de még 1542-ben is Tótkékesként említették. A középkorban a pécsváradi apátság birtoka volt. 1656-ban nyolc éven át húzódó perben szerezte vissza a falut a pécsváradi Bertók apát a pécsi püspökségtől. 1686-tól a település földesura a délszláv Kararity Mihály, majd 1696-tól ismét a pécsváradi apátságé lett. A török hódoltság alatt is lakott falu volt. A XVII. században rácok települtek ide, akik a felszabadító háborúk után elköltöztek. A falu neve 1687-ben Rácz Kékes volt. A XVIII. században lakossága ismét magyar lett. A faluban korábban nem volt templom, így 2000 körül az itt élők új templom építésébe fogtak. A templomot 2009-ben szenteleték fel.

 

Kéméndi-kereszt: Állítatója és a közeli háznévről lett elnevezve. Kéméndi (Kerner) János és családja emeltette 1947-ben, amiért szerencsésen átvészelték a háborút. A keresztet a közelmúltban szépen felújították, felirata fekete gránit táblán olvasható.

 

Kéméndi-tető: Máriakéméndtől észak-keletre található a 259 m-es magaslat. Helyenként erdő, másutt szántóföld borítja. A tetőn háromszögelési pont van elhelyezve. Megközelíthető a Liptódpusztai-völgyből, a Péter-saroktól induló sárga háromszög jelzésen.

 

Két-ági-erdő: A Szilágy és Berkesd felől futó vizek között van. Az erdő régen leért a két vízág egyesüléséig. Valamikor erdészkunyhó és a hozzá tartozó melléképület, valamint gémeskút állt itt.

 

Kisgeresd: Geresdlakhoz tartozó szépen gondozott kis településrész, mely a Z jelzésen érhető el. Az utóbbi években üdülőfaluvá alakul. Szépen rendbetartott haranglábja és keresztje mellett gyakran megpihennek a kirándulók.

 

Kisgeresdi-erdő: Geresdlak közelében található nagyobb erdőtömb.

 

Kisgyula: Belvárdgyulához tartozó kis településrész.

 

Kisnyárád: Lánycsóktól kb. 8 km-re észak-nyugatra található. A falu megy át a S túra. Nevét 1285 körül említik egy oklevélben. A település ekkor a királyi tárnokok jobbágyainak a földje volt, és IV. László odaadta (Németi) Leunard fiainak. 1292-1297 körül egy oklevélben idevaló lakosa tanúskodásáról van szó. 1335-ben papja 8 báni pápai tizedet fizetett. A török időkben a falu lakossága megfogyatkozott. A 18. században német telepesek érkeztek a faluba. Ma többségében németek lakják.

 

Kispuszta: Szilágytól keletre a Cser-tető derekán létesült kis erdei puszta. A puszta napjainkra elnéptelenedett.

 

Kleisz-malom: Pécsváradtól délre, a homokbánya közelében található. Egy forrás és egy kereszt áll itt ma.

 

Kőfejtő (1): A Szederkénytől északra a máriakéméndi út közelében található mészkőbánya termelése az 1950-es években szűnt meg. A bányaudvarban szép rétegződött mészköveket láthatunk, helyenként tengeri állatok megkövesedett vázaival.

 

Kőfejtő (2): Lánycsóktól északra található mészkőbánya.

 

Kőfejtő (3): Lánycsóktól északra a Vaskapui úton a mohácsi szőlőhegy közelében található kőbánya.

 

Kőfejtő (4): A Csele-hegy és a Csele-víztározó között elhelyezkedő mészkőbánya.

 

Kolgram: Máriakéméndtől nyugatra elhelyezkedő akácos terület neve.

 

Kölked: Kölked Mohácstól délre, a horvát határ mellett fekszik. A település (római kori nevén Altinum) már az Árpádok korában lakott hely volt. A jellegzetes halászfalu máig megőrzött faluképe 250 házával huszonkét utca romantikus hangulatát adja. Érthető, hogy harminc lakóépületnek biztosítanak védettséget a műemlék jellegű, református templomuk mellett. 2002-ben nyitotta meg kapuit az Európában egyedülálló Fehér Gólya Múzeum. Bemutatási tárgyai között szerepel a környék - a Duna-Dráva Nemzeti Park - jellegzetes faunája és flórája, a világ gólyái, vonulási útvonalaik elektronikus diorámán, és emellett élő gólyák is láthatóak egész évben. A múzeumi tevékenységgel párhuzamosan az oktatás is helyet kap az épületben: a helyi és a környékbeli általános- és középiskolások élvezhetnek egy-egy, a témához kapcsolódó előadást, amelyet a Múzeum vezetője, a helyi iskola pedagógusai, valamint a Nemzeti Park munkatársai tartanak. Kölked a Duna-Dráva Nemzeti Park egyik centruma is. Bejelentkezés alapján, megtekinthetők a környéken ritka madarak, állatok, rovarok, növények. Igazi "ínyencségeket" kínálva a természetkedvelők számára. A sík terep ideális kirándulóhely is, közel 30 km-nyi elsőrendű kerékpárút vezet csodálatos természeti környezeten keresztül. A falu mellett található az a horgászparadicsom, mely a Duna holtágaiból jött létre. Az öt részre tagolt horgászvíz összesen 20 km2-nyi területű, csendes, hamisítatlan vízi világ. Kapitális harcsák, csukák és egyéb halak kerülnek itt horogra.

 

Középkori-templom (Szilágy): A 14. században épült, a kis dombon álló barokkosított katolikus templom. Hajójának déli falában résablakokat tártak fel. E falrészlet vakolata szépen elkülöníti a későbbiektől.

 

Közmosó-forrás: Nagypall belterületén a templomtól nem messze, a játszótérrel szemben találjuk a már évszázadok óta közismert forrást. Kialakítását úgy oldották meg, hogy az természetes állapotában maradhatott, és mosási célokat is szolgálhatott. Ennek megfelelően történt az ötszög alakú támfalas építmény kivitelezése. A víz feltörése a medencében több helyen is történik. A fal mellett padlólapokon keresztül biztosították a járást, illetve a ruha mosását. Nagyon bővizű forrás.

 

Kremsberger-malom: A Kékesdtől délre található malom 1911-től a Kremsberger családé. Urasági malom volt, egykor a pécsváradi uradalomé volt.

 

Laki-árok: Geresdlaktól északra futó völgy neve.

 

Lajosmajor: Külterületi lakott hely Bóly és Nagynyárád között. Néhány ház áll itt.

 

Lankás dűlő: Máriakéménd keleti oldalán található a volt sípálya környéki terület neve. Nagyrészt kopár mező néhány bokorral benőve. A területen időnként birkanyájak legelnek. Régebben nagy részét szőlős és gyümölcsöskertek borították. A dűlő északi rézében található a Lankás-forrás.

 

Lánycsók: A település több mint 4000 éves múltra tekint vissza, fennmaradását kedvező földrajzi fekvésének köszönhette. Itt találkozik a Duna völgye sík vidéke a dunántúli dombos vidékkel. Mohács városától nem messze fekvő Lánycsók település történelme során, kilenc évszázadon keresztül a pécsi püspök uradalmához kapcsolódott. Első okleveles említése 1093-ban történt: a falut I. (Szent) László király Moháccsal együtt adományozta a pécsi püspökséghez. Nevének eredetére vonatkozó megbízható értesüléseink nincsenek. Szájhagyomány szerint Lánycsóknak nevezték hajdanában a falut, mert volt három leánytestvér, kik e vidéket örökségképpen kapták, s rajta megosztoztak. Egyikük vörös hajú volt, és a most is létező Vörösmarton lakott, Márthának hívták. A másik igen víg kedélyű volt. Lakását Villányban tartotta és Vígleánynak nevezték. A harmadik itt lakott. A három testvér - talán mivel Vígleány kigúnyolta a vörös hajú Márthát, vagy mert az örökség miatt összeperlekedtek - sokáig a nagy haragban voltak, végre itt összecsókolózva kibékültek.
A másik történet szerint egy török katona szép leányt látva e vidéken, utána futott és e helyen megcsókolta, s ezért kapta a település a Lánycsók nevet.
A valóság azonban, hogy a település neve Lanchuk néven már a török megszállás előtt is szerepelt. Az tény, hogy a település mai neve csak 1905. január 1-től használatos.

 

Lánycsóki-Nagy-hegy: Lánycsóktól északra található 168 m-es magaslat. Jelenleg szántóföld.

 

Lapisi-erdő: A Szilágy és Berkesd között vezető műút hajtűkanyarjánál elterülő erdőtömb elnevezése.

 

Liptód: Babarctól északra található kicsiny zsáktelepülés. A S és Z jelzés vezet keresztül a falun. Liptód egyike azon 41 településnek, amelyet még I. István király 1015-ben a pécsváradi Szt. Benedek rendi apátságnak adományozott. A községet a török hódoltságig kizárólag magyarok lakták. Az 1690-es években a lakosság összetételében változás következett be, mivel itt telepedett le a juhtenyésztéssel, pásztorkodással foglalkozó szerb és rác nemzetiségű népek egy része. A jelenlegi németajkú lakosság az 1751-es évtől kezdődően egyenként telepedett le. Ettől az időszaktól kezdve a lakosság döntő részét a német nemzetiségűek adták és adják napjainkban is. 1945-ben magyar családokat telepítettek be Szomolyáról, akik egy-két éven belül elhagyták a falut. 1947 és 1948-ban a kitelepítési hullám - az utak járhatatlansága miatt - kevésbé érintette az itt élőket. 1930-ban, miután a dészláv lakosság elhagyta a települést, a német anyanyelvű lakosság aránya: 96% volt. 1980-ban a német anyanyelvű lakosság aránya: 91 %, s ez országos viszonylatban a harmadik legmagasabb arány. Napjainkban a falu lélekszáma 240 fő. A falu vonzereje a csend és a nyugalom. A település négy domb közé beékelődve, azok völgyében helyezkedik el, igen szép, festői környezetben. A falut egy déli irányból észak felé folyó patak szeli át. A falunak csodálatos szépségű műemlék jellegű római katolikus temploma van.

 

Liptódi-szegély: A Kéméndi-tetőtől északra húzódó fennsíkszerű magaslat, szép kilátással. Korábban egy részét szántók és szőlők borították, ma már újra erdő borítja. Régen még pincék is voltak erre. Déli felénél egy ledöntött kereszt fekszik. Északi részén, a vadföldeknél van a Schloszberg 217 m-es pontja.

 

Liptódi-tető: Liptódtól keletre, Erdősmárok déli oldalán található 200 m-es magaslat. Nagyobb része erdővel borított.

 

Livadszka: A Szederkény és Olasz közötti dombhát elnevezése.

 

Ló-kút: Liptódtól északra, az azonos nevű réten található. A zöld sáv jelzésű turistaút vezet el mellette, arról pedig a ZO ágazik le a pihenőhöz. Az erdővel körülvett tisztáson táborozóhely van, asztalok, padok, tűzrakóhely és vezetékes vízzel működő kút található itt.

 

Lóré: Békáspuszta és a bólyi vasútállomás között lóvasútként funkcionált egykor.

 

Magyarsarlós: Pécstől délkeletre 10 kilométernyi távolságra található. Megközelítése az 57–es számú főközlekedési útvonal Pécset Moháccsal összekötő szakaszáról lehetséges. A település festői környezetben, öblös völgy védett ölelésében fekszik.

 

Maráza: Pécsváradtól délkeletre, Geresdlak és Kékesd között fekvő zsáktelepülés. A Z jelzés átvezet a falun. Még az 1887 évi kataszteri térképen is fel volt tüntetve a mai Maráza elődje Alsó- és Felső-Hidága Maráza északi és keleti felén. Hidága nevét az oklevelek 1292-1297 között említették először Hidagay néven, mint a hídágai nemesek birtokát. A hídágai nemesek gyakran szerepeltek a megyei közéletben, részben mint a Gyulaiak megbízottjai: 1319-ben Artolf nevét, valamint első feleségétől született fiát Domokost említette egy korabeli oklevél. A falu a török uralom alatt elnéptelenedett, és a régi falutól délebbre, mai helyén alakult ki az új falu; Maráza. 1720-ban délszláv-, majd tíz évvel később 1730-ban német telepesek kezdték benépesíteni a falut, később magyar nyelvű lakosok is letelepedtek itt. A magyarok érkezésével egyidőben pedig megkezdődött a sokácok elköltözése. A 20. század elején Baranya vármegye Pécsváradi járásához tartozott. Ma 200 lakosa van Marázának. Nevezetessége a falu határában álló Mária-kápolna.

 

Mária-forrás: Lásd Mária-kápolna (Maráza).

 

Mária-kápolna: A bári Sárga-kastélyokhoz tartozó Mária-kápolna (Sauska-kápolna) 1832-ben épült barokk stílusban. Sauska Lajosné Hegedűs Anna földbirtokosnő építtette. Ide is temették. A kápolna eredeti tornya villámcsapástól leégett, ezt 1866-ban építették újjá.  Külső homlokzatát a XIX. század második felében romantikus elemekkel átalakították. A szép kerítéssel körbevett gondozott parkban, idős fák árnyékában álló kis kápolnát érdemes felkeresni.

 

Mária-kápolna (Maráza): Marázától délre, 1,5 km-re az erdő szélén, a nyiladék végében található a kis kápolna. A Z jelzésről a ZO jelzés vezet hozzá. A földút egy völgyben, egyik oldalán dús erdőtől kísérve kiszalad a faluból, majd egy szántáson át egy hívogatóan zöldellő nyiladék felé vezet. Az enyhén emelkedő nyiladék végén áll a Mária-kápolna. A bámulatos kis épületet a közelmúltban újították fel társadalmi munkában a marázai lakosok. Az erdőből kellett kibontani, a már romos épületet. Jégli Péter, marázai díszpolgáré a felújítás ötlete és a megvalósítást szolgáló önzetlen adománya. A kápolna tetejét Zsolnay-kerámiák díszítik, mint ahogy a kútét is. Annak kapcsán lett híres, s ezért épült mellé a kápolna is, mert csoda történt itt. Egy, a közeli szőlejében kapáló horvát asszony vak lánya a forrás vízében megmosakodva visszanyerte látását. A csoda ma is tart. Egy kis ékszer ez a Mária-kápolna az erdőben, ahova a hívők még ma is elhozzák máshol, búcsúkban, zarándokutakon vásárolt ereklyéiket. És a szeptember 8-án szokásos falunapnak is programja az itt tartott mise. A Szent-kút és a 2010-ben kiépített Mária-forrás tiszta, hideg és finom vizéért még ma is gyakran kisétálnak az emberek a pácolt fából készült feszület által őrzött kápolnához.

 

Mária-kápolna (Szentkúti-kápolna): Lásd Szent-kút.

 

Máriakéménd: A Szederkénnyel szomszédos falu két irányból is megközelíthető: Pécsváradról illetve Szederkény felől. Máriakéménd a Baranyai-dombság turistaközpontja. Innen indul a zöld sáv jelzésű turistaút, a kék négyzet jelzés, a kék irányított körjelzés, valamint az arról leágazó kék rom jelzés is. Máriakéménd már a csiszolt kőkorban is lakott hely volt, később trák-illír népcsoport, kelták, majd rómaiak is letelepedtek a környéken, az egykor itt áthaladó híres római borostyán út mellett. Nevét 1015-ben már említette a pécsváradi apátság alapítólevele is, mint apátsághoz tartozó birtokot. 1237-ben a Győr nemzetséghez tartozó Óvári Konrád birtokaként említik az oklevelek Minori Kemud néven, Óvári Konrád baranyai uradalmának a központja volt. Ő építette a várat is, még a tatárjárás után. 1273-ban a hatalmaskodó Albert fia Mihály és Óvári Konrád közti vitában - mely a közeli cikádori konvent előtt folyt - említik újból a település nevét, majd újabb hatalmaskodásokat jegyeztek fel az oklevelek: 1285-ben és 1296-ban, mikor Lőrinc fia Kemény, majd Kórogyi Fülöp is lerombolta és kirabolta a települést. Kéménd várát említette Lodomér esztergomi érsek is 1279-1290 körül, mikor egyik levelében kérte Óvári Konrádot, hogy ide fogadja be és védje az új pécsváradi apátot. 1280-ban a kiskéméndi jobbágyokat is említették, akik Nadicán voltak szőlőbirtokosok, s 1295-ben Kéméndi Sebestyén nevét, aki Konrád mester megbízottja volt. A XIV. század elején a kéméndi várhoz és uradalmához tartozó Hásságy, Tabód, Héder, Olasz, Gyula, Belvárd, Nyomja, Petre, Geréc és Töl településeket a szomszédos szentlászlói monostorral együtt [Héder nemzetségbeli] Henrik fia János foglalta el, Károly Róbert király azonban visszaadta Konrád fia Jakab árváinak, akik később Kéméndi, Gyulai és Baranyai vezetéknévvel voltak a település birtokosai. 1330-ban a Konrád fia Jakab unokái osztoztak meg birtokaikon. Kéménd ekkor már 3-részből állt; a várból, s az alatta kifejlődött Váraljából, Kiskéménd és Nagykéménd falukból. Híres hely lehetett, már ekkor vámhely volt, s vásártartási joggal is rendelkezett. A Török hódoltság utáni felszabadító harcok alatt a település elnéptelenedett, sokáig néptelenül állt, majd horvátok telepedtek le itt, az ekkor a pécsváradi apátsághoz tartozó birtokra. 1725-ben Fuldából származó német telepesek érkeztek a lerombolt faluba, ahol ekkor csak a középkori templom romjai látszottak. A telepesek keze nyomán épült ujjá a falu, s virágzó szőlőkultúrát alakítottak ki, s megkezdődött a pincesorok kiépítése is.

 

Máriakéméndi-halastó: Máriakéméndtől északra, a Patkányos-patakon létesített tó. Nádas veszi körül. A zöld sáv jelzésű turistaút a tó keleti oldalán halad.

 

Mária-képszobor: A bári Mária-kápolnától a falu felé eső erdő szélén, az út mellett álló kőből épített kis fülke. A képszobor története az, hogy 1910 körül Ebner Ignác bíró lebontatta. Hamarosan megbetegedett, ezért két év múlva ismét felállíttatta.

 

Martonfa: A település Baranya keleti felén található, a megyeszékhelytő 10 km-re. Zsáktelepülés, ezért csak egy irányból közelíthető meg, a 6-os útról lehajtva. A település nevével a XIII. század végéről származó oklevelekben találkozhatunk először, és a lakosság túlnyomó rész mindig is magyarnak vallotta magát. Martonfa Pécsvárad körjegyzőségéhez tartozik, valamint az oktatási és egészségügyi intézmények is itt találhatóak. Bár kéthetente egyszer a településen kialakított orvosi rendelőben is van háziorvos és gyermekorvos. A falunak egy pontból elágazó, a falu fő büszkeségéhez, a Szent István templomhoz érkező három utcája van. A legfőbb ünnepük a Szent István - napi búcsú, augusztus 20-án. Sajátos hagyomány volt sokáig a nőnap megünneplése: Március 8-án a férfiak közösen indultak hóvirágot szedni, majd mindenki részt vett az esti nőnapi bálon.

 

Mohács: A Dél-Dunántúl délkeleti szegletében lévő település, Magyarország egyik legdélibb városa. Kedvező infrastrukturális ellátottsággal bíró, rendkívül jó minőségű mezőgazdasági területekkel övezett város. A kutatások szerint Mohács környékén az ember már az őskortól letelepedett. A kutatók kő-, réz-, bronz- és vaskori cölöpökre épített házak maradványaira bukkantak. Ez Magyarország legdélebbi Duna-parti települése. A város egyik legfőbb nevezetessége az évente megrendezett busójárás, melynek idejére több ezren látogatnak el Mohácsra. A várostól délre történt 1526. augusztus 29-én a történelmi jelentőségű csata, melynek során a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett a hatalmas túlerőben lévő török sereg ellen.

 

Mohács, Szőlőhegy: Mohácstól északra elterülő igen nagy kiterjedésű, Lánycsóktól Bárig terjedő szőlőhegy.

 

Mohács, Történelmi Emlékhely: A Sátorhely településhez közeli emlékhely hét hektár kiterjedésű és természetvédelmi terület. A mohácsi csatamező temetkezési helyén a csata 450. évfordulóján, 1976-ban nyílt meg a történelmi emlékhely. Az ország sorsát megpecsételő vesztes csatában mintegy 28 ezer magyar vitéz halt meg, az emléküket idézik a park szobrai. Hogy pontosan hol, a mohácsi sík melyik részén lehetett a csata, azt csak a XX. század közepén sikerült behatárolni, a jelenleg az emlékhely területén lévő öt tömegsírt az 1960-70-es években találták meg. Az emlékhely építészeti tervezője az Ybl- és Kossuth-díjas Vadász György volt. Az emlékhelyet jelenleg a DDNP működteti, így az utóbbi években jelentősen megújult és megszépült a park. Az emlékhelyhez egy védett fasor is tartozik.

 

Monyoród: A település mintegy félúton található Pécs és Mohács között. Az 57-es főúttól kb. 2,5 kilométerre húzódik. Csak közúton közelíthető meg. A zsáktelepülésről az első fellelt írásos emlék egy Anjou-korabeli, 1389-ből származó oklevél. Ez Monorod néven említi. Később előfordul Monyaród és Manyorod változatban is. Története során földesura volt Török Bálint. Erről egy 1552. évi adólajstrom tanúskodik. A török hódoltság korában szerencsés fekvésének köszönhetően nem pusztult el. A 18. század elejétől a pécsváradi apátság birtoka, majd annak megszüntetése után a Budapesti Tudományegyetem tulajdonába kerül. Magyar település volt, csak néhány horvát család települt Monyoródra. A 18. század végén erősen megcsappan a magyar lakosság létszáma, telkeiket a környező falvakban élő németek vásárolják meg. A németek közül 1940-ben többen tagjai lettek a Volksbundnak, s a szovjet csapatok elől menekülve 23 család Németországba távozott, ahonnan nem is tért vissza. Vagyonukat a megye különböző településeiről érkezett szegényparasztok kapták meg, s 1947-ben a Felvidékről is betelepítettek 18 magyar családot. A közigazgatási átszervezések szinte évtizedenként hoztak változást. Kezdetben a szederkényi körjegyzőséghez tartozott, majd 1950-től önálló tanács alakult. 1965-től ismét a szederkényi közös tanács tagja. 1990-ben önálló önkormányzatot hoztak létre. Az 1907-es helységnévtár adatai szerint a lakóházak száma 115, lakónépessége 578, német és horvát nemzetiségűek, római katolikusok. Ma a falu három utcájában fekvő 96 lakóházat 190-en lakják. A népességszám folyamatosan csökkenőben van. Különös látvány a kőbánya-rekultiváció területén látható kőfal, ahol jól kirajzolódnak a különböző geológiai rétegek, és amit most dróthálóval is védenek.

 

Nagybudmér: Villánytól északra, Borjád és Kisbudmér között fekvő település. Nagybudmér, Budmér (Bodmér) neve az oklevelekben 1285-ben tűnik fel először Budmér néven. A település a Budmér nemzetségbeli Budméri család birtoka volt. A család tagjai a megyei közéletben játszottak szerepet. 1298-ban Bezedek mellett is birtokosok voltak, és a fennmaradt adatok szerint a család egyik tagja [Óvári] Konrád fia Jakab szolgálatában állt 1308-ban. 1324-ben az örökös nélkül elhalt Leus birtokát Károly Róbert király Becsei Imrének adta, de Leus unokaöccsei: András fia Mihály és Gergely rokoni és szomszédi jogon ellentmondtak. 1335-ben papja 8 báni pápai tizedet fizetett. 1399-től a két Budmér települést Alsó- és Felső- előnévvel különböztették meg. Ma két település Mohácstól nyugatra, Kis- és Nagybudmér néven.

 

Nagy-erdő: Szederkénytől északra található tölgyes és akácos erdő. Az 1960-as évekig parkerdő volt, az iskolás gyerekek ide jártak kirándulni a Nagy-erdei-patakhoz és az Őrszem-forráshoz. Az erdő keleti felén 1945 előtt vályogot termeltek ki és kendert áztattak, ma méhésztelep van itt. Itt voltak valamikor a falu káposztáskertjei. Az erdő közepén a kis réten pedig régen állatokat legeltettek, egy vályú maradványa még látható.

 

Nagy-hát: Perekedtől keltre található 277 m-es magaslat szántóval és szőlőterületekkel.

 

Nagy-hegy-dűlő: Berkesd és a Csű-völgy közötti 188 m magas domb neve.

 

Nagynyárád: A Mohácsi kistérségben, Mohácstól 12 km-re, Bólytól 7 km távolságra a Pécs–Villány–Mohács-vasútvonal mellett található a kb. 800 főt számláló község, az ún. „Schwäbische Türkei” jellegzetes települése. A csaknem 800 főt számláló település első lakóira utaló leletek a római korból valók. A honfoglalást követően magyarok telepedtek itt le. Nagynyárád első királyunk idejében királyi birtok volt. I. László 1093-ban a bátai bencés apátságnak adományozta a községet, de később ismét visszaszállt a királyi házra. II. Endre király 1235-ben Bertalan pécsi püspöknek adományozta. A neve 1241-ben: Narad. Az 1332-1335 közötti pápai tizedlajstomban önálló plébániaként szerepel, tehát már akkor is jelentősebb hely volt. A török uralom ideje alatt lakott település volt, de a felszabadító háborúk idején elnéptelenedett. Az 1710-es években szerbek érkeztek ide. A XVIII. században Fulda környékéről németek telepedtek itt le. Mai templomát Mária Terézia építtette Boldogságos Szűz Mária Szent Neve tiszteletére, s 1762-ben szentelték fel. A községben nagy gonddal és szeretettel ápolják a német hagyományokat: német nemzetiségi zenekar, táncegyüttes és énekkar működik. Idegenforgalmi szempontból is jelentős a még ma is működő kékfestő műhely, ahol minden munkafázis megtekinthető, és az elkészült termékek megvásárolhatók.

 

Nagypall: A Mecsek legmagasabb pontjától, a Zengőtől délre, Pécsváradtól alig pár kilométerre található a település, a Geresdi-dombság északnyugati peremén. A lakosság túlnyomó többsége több száz éve magyarokból és németekből tevődik össze. 1945 után a németeket nagy részben kitelepítették, helyükre felvidéki magyarok érkeztek. Szépen gondosan felújított és karbantartott a település mindkét temploma. A lakosság mintegy kétharmada katolikus, míg a református hitet magáénak vallók műemléki védettségű temploma 200 éve várja imádságra híveit. A templomok és a falu közterületeit szépen karban tarják, a falun keresztül folyó patakra fahidakat készítettek és több virágtartót is elhelyeztek. Az érdekes látnivalók és a megkapó természeti szépség miatt érdemes Nagypallt meglátogatni, és itt tölteni egy kis időt a kedves vendégházakban.

 

Nagypalli-halastavak: Nagypalltól délre a Nagypalli-patakon létesített tórendszer 5 különálló tóból áll.

 

Nagypalli-patak: Zengővárkonytól délre, a Vadalma-völgyben ered. Nagypallon folyik keresztül és a Pécsváradi-patakba ömlik.

 

Nagykozár: Pécstől 1 km-re (a város központjától 7 km-re) kelet-délkeletre fekszik a Mecsek lábánál. Az újkőkor késői szakaszában, i. e. 2800-2500 között, a mai Baranya megye területén a Lengyeli kultúra képviselői éltek. Maga a kultúra a Dunántúlon őshonos vonaldíszes kerámia népének és a délkelet felől benyomuló Bánáti kultúra hatásainak összeolvadásából és további fejlődéséből keletkezett. Egyik fontos lelőhelye volt a mai Nagykozár területe is. Az úgynevezett Zamajur-dűlőben, amely a történelem során sokáig lakott hely volt, terepbejárásból származó telepkerámia került elő. A felszíni leletekkel rögzített lelőhelyeken több esetben megfigyelték az egymástól elkülönülő telepcsoportok foltjait. A rézkor középső szakaszában, i. e. 2300-2100 között, a nagyobb régióban a Bolerázi csoport élt. Ők lényegében a Péceli kultúra (Baden) legrégebbi népe. A mai Baranya területén rájuk vonatkozóan Nagykozáron is találtak régészeti leleteket. A Zamajur-dűlőben meglelt leletcsoportból Kiss Attila terepbejárása nyomán kerültek elő felszíni gyűjtésű cserepek. A rómaiak korában a mai Baranya megyét átszelte a korszak egy jelentős transzkontinentális útvonala, amely a mai Szávaszentdemeterból indult ki, áthaladt Nagykozáron és Pécsett is. Ebből a korszakból a községben a feltárások során oroszlános sírtöredék bukkant elő. Lakosainak száma az utóbbi évtizedekben fokozatosan nő, jelenleg kb. 1600 fő lakja.

 

Nagykozári-patak: A névadó település patakja.

 

Nyomjai-oldal: A Szederkény és Olasz közötti szántóterület neve. A nyomja név egy önálló település volt, mely Szederkénnyel egybeolvadt.

 

Olasz: Pécstől délkeletre (kb. 20 km-re), az 57-es főút közelében fekvő település. Olasz nevét az oklevelek 1181-ben említették először Uloz néven, 1295-ben Olozy 1316-ban Olaz néven írták. Az itt letelepedett francia-vallon földművesek alapították a XII. században, akiket akkor tévesen olaszoknak hívtak. 1295-ben a Győr nemzetségbeli Óvári Konrád birtoka volt. Később Héder nemzetségbeli Henrik fia János foglalta el. 1316-ban Károly Róbert király visszaadta Konrád unokáinak, az övék volt még 1330-ban is. Itt Olaszi, Hásságy és Héder melletti Szentága forrásnál állt egykor a pécsi pálosokSzent László kolostora is 1295 körül. A  kolostor a mai település és a birjáni patak között helyezkedett el. Az egykori telepesek magas szintű szőlőművelést honosítottak meg a kedvező adottságú területen, amelyet a szerzetesrend a török időkig folytatott. A török hódoltság alatt sem néptelenedett el a magyarok lakta falu, kolostora azonban elpusztult. Az 1700-as években katolikus délszlávok és németek telepedtek le itt, s később magyarok is. Olaszi a Batthyány család birtoka volt. Olasz a 20. század elején Baranya vármegye Pécsváradi járásához tartozott. 1950-ben a településhez csatolták a vele szomszédos Hidor falut is. A vele egybeépült Hidor nevét az oklevelelek 1295-ben említették először Hedrich, Heydreh- néven. 1295-ben Győr nemzetségbeli Óvári Konrád birtoka, s mellette említették Szentága földet, melyet ő alapított. Később Héder nemzetséghez tartozó Henrik fia János elfoglalta, de Károly Róbert király visszaadta Konrád fia Jakab árváinak, akik 1330-ig birtokolták és ekkor osztoztak meg rajta. A telpülés lakóinak száma kb. 600 fő.

 

Olaszi-tó: Olasztól keletre létesített gyönyörű környezetben fekvő tó. Kirándulóközpont az utóbbi években.

 

Öreg-hegy: Máriakéménd keleti felén a pincesor környékét nevezik így.

 

Őrszem-források: Szederkény Nyomjai részétől észak-nyugatra, a Nagy-erdőben található.Egy kis patak folyik az erdei út mellett. Az út szinte együtt halad a patakkal. Ha ezen végigmegyünk, az erdő vége felé balra letérve néhány méterre egy nagy gödörben találunk egy forráscsoportot. Az egyik egy régi téglával kiépített merítős forrás, a másik foglalatlan. Régen a forrást az itt lakó németek „Posten Wasser”-nek nevezték. Vízhozama stabil, egész éven át közel állandó.

 

Palotabozsok: Baranya megye keleti-délkeleti részén, légvonalban közel a baranyai-tolnai határhoz terül el. A falu főutcáján megy végig a S jelzés. A település története a bronzkorig – Kr. e. 3. évezred –nyúlik vissza, amelyet több szórványos lelet és hamvasztásos sír bizonyít. A falut a középkorban először az 1015. évi pécsváradi bencés apátság alapítólevele említi. A Zsigmond kori Okmánytár Bosok néven tartja számon. 1499-ben már Palutha-Bosok a neve. Ez bizonyíték lehet arra, hogy a településen palota áll ekkortájt. A török hódoltság ideje alatt a falu elnéptelenedik. 1687-ben szabadítja fel a települést a török alól Lotharingiai Károly herceg. 1694-től érkeznek rác telepesek a községbe, hogy benépesítsék azt. A német telepesek Jáni Ferenc pécsváradi apát kérésére jönnek először Bozsokra, akik 1724-ben a Dunán tutajon érkeznek a dombokkal övezett, patakok szelte völgybe. A falu fejlődését III. Károly és Mária Terézia uralkodásának köszönheti. A betelepített németajkú lakosság szorgalma, szakértelme és kitartása gyors fejlődést, gyarapodást eredményez az itt lakóknak. A mezőgazdasággal, állattartással, szőlőműveléssel foglalkozó lakosság csodálatos települést, termő határt varázsol magának. Az akkori közigazgatás mintafalunak szánja településünket. A szép fekvésű völgy közepébe helyezi a középületeket, e köré karéjban elnyújtva egy sorba épülnek a házak. A mezőgazdasági területet is egyedi módon kapják a betelepülő családok. Minden család 15 hold földet kap a határ több részén kimérve. Így a családok nemcsak lakás, de földszomszédok is. Ezért kölcsönösen egymásra utaltak otthon és a határban egyaránt. Az 1732-ben 120 lelkes község lakosainak száma 1776-ban 1129-re növekszik. A községi plébánia 1773-ban épül a pécsváradi apát adományából.
1732-től működik önálló iskola Bozsokon, 1916-ban nyitja meg kapuit a községi óvoda. Az 1839-ben pusztító pestisjárványt követően építik Szent Rókus tiszteletére a máig jó állapotban őrzött Rókus kápolnát. A község a nevét 1903-ban változtatja meg Palotabozsokra, megkülönböztetésül az ország többi Bozsok nevű településétől. 1904 és 1911 között épül meg a Pécs-Bátaszék vasútvonal, amelynek egyik önálló állomása Palotabozsok. Sajnos, 100. „születésnapját” nem éri meg, mert 2000-től részlegesen, 2002-től végleg megszűnik a vasúti közlekedés lehetősége Pécsvárad-Bátaszék között.
Az I. világháború a község lakói közül 81 áldozatot követel. Számukra állít emléket a ligetben levő hősi szobor. Az 1938-as összeírások szerint Palotabozsokon 1845 fő lakik. Jelenleg a település lakosainak száma alig több 1000-nél.

 

Patkányos-patak: Máriakéméndtől északra folyó patak elnevezése. Közelében vezet a zöld sáv jelzésű turistaút.

 

Pécsváradi-patak: Pécsvárad Ruzsama nevű területrészéről indul, és a Nagypalli-patakba ömlik.

 

Pereked: A Pécsváradi Apátság 1015-ös alapítólevelében az apátság birtokához tartozó jobbágyközségként említik Perekedet. A falu a török hódoltság alatt is folyamatosan lakott magyar falu volt. Népességének többsége azóta is magyar, noha a XVIII. század második felében megjelentek itt a német anyanyelvű családok is. A falu római katolikus temploma a Kálváriával a településtől egy távolabbi dombon áll. Egy kis harangláb a központban is látható. Pereked falunapját minden évben augusztus 20-án rendezik meg.

 

Pipacsos: A Szederkény déli határában álló rét neve. A 2009-ben megépülő autópálya gyönyörű rétet kettévágja.

 

Régi sípálya: Máriakéménd keleti felén található egy nagyon meredek domboldalon a volt sípálya. Az 1990-es években még működött, felvonója is volt. A kék irányított körjelzés vezet erre.

 

Remete-lyuk: Máriakéméndtől északra található a Vár-hegyen. Megközelíthető a KL (kék rom) jelzésen. A német szájhagyomány szerint valamikor egy-egy remete lakott a Török-vár alagútjában, ezért Remete-lyuk az elnevezése. Az I. világháború éveiben is volt lakója a barlangnak. A faluba járt kéregetni. A régmúltban rablóbanda is tanyázott itt. Az üregeket a helybeliek rókalyukaknak tartották, de azt is említették, hogy a vár belsejébe vezetnek. Mindmáig titokzatosság lengi körül a nyílásokat.

 

Romonya: Pécstől keletre, Bogád és Pereked között fekvő település. A település legrégebbi emlékei egy római telepre utalnak, melynek legfényesebb eleme egy templom az un Nagyliknál. Erre avar-kori leletek előkerültek, mely azt bizonyítja, hogy a terület folyamatosan lakott volt a VI-IX. században. Romonyán két temetőt is találtak ebből az időből, egymástól mindössze 200-300 m-re. Az avar kori temetőket Dobay János vezetésével tárták fel 1939-1940-ben, illetve1943-ban. A települést írásos formában, 1542-ben említik először. Nevének eredete vitatott, feltehetően az itt élő szerb-horvát népességnek köszönhető (Rumenja vrata = Rumen kapuja). Romonya a török hódoltság alatt is valószínűleg lakott volt. Lakossága azóta is magyar. A Magyarok mellé németek is érkeztek a XIX. század folyamán. 1890-re a németek aránya elérte a 23%-ot, mely 122 főt jelentett. 1900 körül a német anyanyelvűek száma rohamosan fogyni kezdett. 1930-ban a feljegyzett 451 főnyi lakosság teljes egészében Magyar anyanyelvűnek mondja magát. 1970-ben 335 magyar és 118 német élt itt. A Templom téren, a Béke téren valamikor négy hársfa állt, amit a meggyilkolt magyar királyné, Erzsébet emlékére állítottak. Külterületéhez tartozik a Büdösberek nevű rész is amelynél egy patak ered.  Romonya külterületi határában kitűnő minőségű gyógyvízre illetve melegvízforrásra bukkantak 1970-ben, hasznosítása azonban még nem kezdődött el. A falu határában állt Bekefalva elpusztult település is, mely Becefa néven ma helynév. Bekefalvának a hódoltság végéig tiszta magyar lakossága volt, ekkor azonban a magyarok helyébe délszlávok érkeztek, majd az 1700 körül újra magyarok is telepedtek közéjük. 1720 és 1730 körül azonban a település elnéptelenedett, és később sem települt újra.

 

Ruzsek-malom: A Kátolyi elágazásnál található malomépület eredeti formájában maradt meg. A változás csupán annyi, hogy évtizedekkel ezelőtt a patakot néhány száz méterrel elterelték, így a malomépület szárazon maradt. Ma lakóházként funkcionál. Régen Petz-malomnak is hívták. Innen indul a Baranyai sárga túra, mely a Baranyai- és Geresdi-dombságon át Szekszárdig vezet.

 

Salamon-hegy: Szajktól északra található, 211 m magas.

 

Sárga-kastély: Bár község építészeti látnivalókkal is büszkélkedik: a Mattyasovszki család Sárga- és Fehér-kastélya műemléki védettséget élvez. A kastélyparkot helyi védett természeti területté nyilvánították.

 

Sátorhely: Sátorhely Baranya megyében a mohács-vidéki síkföld középső részén fekszik. Területe sík, a Duna második terasza. A településről először 1333-1334. évi pápai "annata" jegyzékben tesznek említést. A falu a török idő kezdetéig csendes életét. A török időkben azonban osztozott a hódoltság területén maradt falvak szomorú sorsával. A végzetes mohácsi csata1526. augusztus 29-én e területen zajlott le. A török megszállás után (1686-Buda visszafoglalása) betelepítésekkel pótolják a hiányzó földművelő lakosságot. Savoyai Jenő herceg, az ország felszabadításában szerzett érdemeiért kapta 1699. január 30-án kelt adománylevéllel, az akkor még baranyavárinak nevezett bellyei uradalmat, amelyhez Sátorhely is tartozott. A herceg örökös nélkül halt meg, így a birtok ismét a koronára szállt vissza, és az kezeltette. 1784-ben Mária Krisztina főhercegnő, Albrecht főherceg felesége vette meg a kincstártól az uradalmat. 1785-ben Sátorhely, Borza, Lajmér, Vizslak, és Nyárád határrészei voltak a bellyei uradalom kezelésében. Csak később lettek ezek fiókmajorságok, de Sátorhely központi jelleget kapott közöttük. Még ma is megtalálható a Várudvar az épületekkel – tiszti lakások, cselédlakások, magtár – melyeket Mária Krisztina főhercegnő kívánságára 1786-ban építettek. Az uradalmat 1822-ben Károly Lajos főherceg kapta. 1828-ban "Földvár, vagy Sátoristye, mely Nagynyárádhoz 1/2 órányira van, 128 katolikus, 30 óhitű, 12 reformátos lakosú. Az uraságnak itt jól működő gazdasága van. A szántóföldek négy részre osztottak, és minden rész fasorokkal van bekerítve. A rétek a Borza patakjából öntöztetnek lombardiai módra. A nagy finomságra vitt merinó-juhnyáj 8000 darabot felülhalad (F.U. Károly főherceg). Nevezetes e puszta még arról, hogy a mohácsi ütközet előtt, a török tábornak nagy része itt tanyázott, és a Sátoristye nevét is a sok sátortól vette." 1847-ben Albrecht főherceg veszi át az 1826-ban hitbizománnyá alakított bellyei uradalmat. 1895-ben, a főherceg halála után, Frigyes főherceg örökli. 1926-ban kis kápolna helyett rendes templomot építtetett. 1948-tól már Nagynyárádtól különálló plébániaként tartják nyilván 1901-ben ő építteti az iskolát, ahol 1902-ben megkezdődik a tanítás. Frigyes főherceg után Albrecht főherceg lett a bellyei uradalom birtokosa. A birtokot a háború után felosztották, de mivel önállóan nem boldogultak, 1949-ben Állami Gazdaság lett. Ekkor erőteljes fejlődésnek indult a település. 1953-ban lebontják a barakkokat, üzemi konyha, munkásszálló, és szolgálati lakások épülnek. 1961-ben a Bólyi Állami Gazdasággal egyesül. 1964-ben Takarmánykeverő üzem, 1970-ben komlószárító létesül. 1976-ban 7,5 hektáron megépül az Emlékpark, melyet augusztus 29-én megnyitnak. Az iskolából a 1959-ben a felső tagozatot Mohácsra körzetesítik. 1974-ben Nagynyárádra kerülnek. 1977-ban megszűnik az alsó tagozat is. 1984-ben Sátorhelyt községgé nyilvánítják, 1986-ban visszakerül az alsó tagozat. A rendszerváltás után, teljes önállósodása révén, új lendületet kap a falu fejlődése. Visszakerül az Iskola, teljes közművesítés kezdődik. Ma Sátorhely Baranya azon kevés településének egyike, amelynek népessége nő, korösszetétele kedvező. Lakóinak száma ma már 730 fő.

 

Schmeizl-malom: Szűrtől keletre, a Szebényi-vízfolyáson található az egykori malom. Nevét a tulajdonosától kapta.

 

Schlossberg (1): Máriakéméndtől északra található 217 m-es magaslat. A Török-vár romjai ettől a helytől délebbre vannak.

 

Schlossberg (2): A Somberektől északra Palotabozsok irányába vezető út menti terület neve. A feltételezések szerint egykor vár állhatott itt. Ennek ma már nincsen nyoma.

 

Somberek: Baranya megye keleti részén terül el. A megyeszékhelytől, Pécstől keletre fekszik, tőle való távolsága 45-50 km. A Baranyai-dombság egyik településeként Mohács város vonzáskörzetéhez tartozik, attól 12 km-re. A falun keresztül megy a sárga sáv jelzés. A Somberek környékének legrégebbi régészeti leletei a rézkorból származnak, melyek a pécsi Janus Pannonius Múzeumban találhatóak. A vidék az emberek által folyamatosan lakott település, így gyakran fordul elő, hogy az eke rómakori emlékeket fordít ki a földből. Határában a honfoglaláskor szláv törzsek éltek.
A XIV. Század elejéig Bar-Kalan nemzetség birtokaihoz tartozott a község. A falu első írásos említése egy oklevélben, 1382-ben történik, történelmét ettől az időponttól tudjuk nyomon követni. Somberek nevét, a történelem folyamán többféleképpen írták, s a falunév valószínűleg a som növényre, valamint a sombokrokkal benőtt cserj és helyre utal. Az 1526-ban bekövetkezett a törökök elleni mohácsi csatavesztés után a lakók elmenekültek, de később a szétszóródott nép lassan visszatért a faluba. Lakói magyarok, fizettek adót a töröknek, a magyar földesúr is kivetette a neki járó adót, és a szigetvári várnak is adóztak. A török megszállás alatt szerb lakosok is települtek be a községbe. Ennek két oka volt: - a török hazájukban elnyomta a szerbeket, a Magyarországra települőket támogatta, arra gondolván, hogy a katolikus magyarok és a görögkeleti szerbek majd nem férnek össze egymással, és ezáltal, mint hódítóknak kevesebb gondjuk lesz az őslakosokkal.- A hadjárat során elnéptelenedett magyarországi falvakba új adózókat akartak telepíteni. A törökök a Bécs elleni sikertelen ostrom után 1683-ban megkezdődik Magyarországról való kiűzésük is. Somberek és környéke újra a felvonuló hadak útvonalába esett, s így az itt lakók ismét elbujdostak, vagy nagyon sokat szenvedtek. A törökök kiűzése után a földesuraknak eredeti okirattal kellett igazolni tulajdonjogát s meg kellett fizetnie a hadjárat költségének reá eső részét. Miután ez Somberek esetében nem történt meg, így a község kincstárra szállt. 1732-ben a falu a Sauska család birtokába került, - Savoyai Jenő seregében egyébként szolgált egy Sauska nevű ezredes. Később, az 1740-es pécsi, vármegyei jegyzőkönyvekben az olvasható, hogy Somberek földesurát, Sauska Antalt „de Somberek” előnévvel tüntették ki. A török hódoltság után az új fölbirtokosok a lakatlan, illetve a gyéren lakott településeket, vidékeket igyekeztek benépesíteni. Így - bár már éltek itt szerb lakosok - javarészük az ipeki görögkeleti püspök vezetésével csak ekkor került betelepítésre, s így Somberek község is. Legnagyobb szerepe azonban a németség betelepítése volt. Egyes források, illetve a dunaszekcsői egyházi anyakönyvek szerint is a németség Somberekre költözése 1745-ben kezdődött, Fulda-Pfalz és a Schwarzwald környékéről. Az itt lakó népek békésen éltek egymás mellett, de külön iskolájuk, papjuk volt, s külön tartották meg rendezvényeiket saját szokásaik szerint.

Mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoztak, a község vezetője a bíró, munkáját esküdtek segítik. Az emberek kötelesek a falu vezetését tisztelni, és utasításaikat betartani. Mindenki élte az egyszerű falusi emberek akkori, megszokott életét. Változatosságot csak az 1848/49-es szabadságharc hozott. Nehéz időket hozott a falura az első világháború kitörése is. A férfiakat elvitték katonának, az asszonyok otthon maradtak a gyerekekkel, a földeket nem tudták megművelni. A háború végére Somberek hősi halottainak a száma 88 férfi volt. Nevük az első világháborús emlékművön olvasható. Az első világháború végén a szerb királyi csapatok megszállták a mi községünket is. Amikor a békeszerződés értelmében a katonák kivonultak, a sombereki szerb nemzetiségiek közül többen optáltak Jugoszlávia javára. Ezeknek az embereknek el kellett hagyniuk a magyar törvények értelmében nemcsak a községet, hanem az országot is. Így aztán a falu csaknem teljesen német község lett. Ez a tény az 1930-as évek második felétől nagyban befolyásolta a községünk lakóinak sorsát és a falu történetét. A Németországban létrejött „német népközösség” eszméjének felszításával, számos Magyarországi németet sikerült a Volksbundba beszerveznie. Ez a sombereki németséget is megosztotta. Pintz Bálint, a falu papja a hazához való hűség gondolatát szorgalmazta.

A szovjet csapatok közeledtére sok házban csomagoltak össze, hogy kivándoroljanak Németországba, de végül 35 - 38 család hagyta el a községet. Sokakat a „kollektív bűnösség elve” alapján később telepítettek ki az egykori NDK-ba és Nyugat Németországba. A kitelepített családok helyébe 1945-ben székelyeket, és l947-48-ban felvidéki magyarokat telepítettek be.

 

 Sombereki-víztároló: Somberektől keletre, a Véméndi-patakon létesített két egymás melletti tó neve.

 

Szabari-erdő: Székelyszabar és Hímesháza közöttiviszonylag nagyobb összefüggő erdőterület neve. Híres a vöröstölgy állományáról és a védett növényeiért. A sárga sáv jelzés vezet erre.

 

Szabari-hegy: Székelyszabartól délre található a 211 m-es magaslat.

 

Szebény: Baranya megye keleti részén helyezkedik el. A Keleti-Mecsek délkeleti előterében völgyekkel tagolt alacsony dombság nyúlik kelet felé a Duna völgyéig. Ez a Mórágyi-rög, vagy Geresdi-hátság. 200-300 m magas gránitrög, melyet vastag lösztakaró borít. Fazekasboda-Mórágyi dombvidéknek is nevezik. Szebény határában ered a Csele patak, amely a Mohácsnál ömlik a Dunába. Kristálytiszta vize festői környezetben csörgedezik alá a köves kavicsos Szikrási völgyből. Dombjaink hosszan nyúlnak el ÉK-DNY-i irányban. Ugyanezt az irányt követi a település is a völgybe és a dombok oldalába épült házaival. „Ez a terület ősidők óta lakott hely. Szebény határában a kőkori, bronzkori ember éppen úgy otthon volt, mint a római plebejus és az avar harcos. S ezen népeknek kiterjedt lakóhelyei és elmaradhatatlan temetői mellett szép sorjában ott fekszenek a magyar honfoglalás kori sírok is, és tovább a mai napig minden század magyar temetői.”(Dr. Zsolt Zsigmon.) A honfoglalás utáni időkből kizárólag egyházi eredetű írásos emlékeink vannak a faluval kapcsolatban. A legrégebbi adat I. István korabeli. 1015-ben István király a pécsváradi bencés apátságot alapította, a negyven puszta közül, amelyet az apátságnak adott a huszonnegyedik volt Mikusek - puszta, amely később Mikuzeben, Zebegény, végül Szebény lett.A Mohácsi Vész idején sem pusztult el, sőt sokaknak védelmet nyújtott, mivel eldugott helyen, völgyben feküdt és annak idején még sűrű erdő vette körül. Ezt bizonyítja még a falu határában álló néhány védett óriástölgy, és a dűlőnevek: Cseroldal, Cserhát. A környéken szinte egyetlen hely, ahol megmaradt a magyar lakosság.A falu népe kezdetben feltehetően állattartással foglalkozott, mivel sok volt a rét, legelő. Később áttértek a gyümölcs és szőlőtermesztésre. Már az 1700-as évek közepén számottevő iparos is dolgozott itt. A Csele-patak vize négy malmot hajtott. A jelenlegi templom alapkövét 1771. augusztus 20-án tették le és 1775-ben lett felszentelve.

 

Szederkény: Baranya megyében az 57. számú főút mentén a Mohácsi kistérségben, Pécs és Mohács között félúton elhelyezkedő település. A község több mint 730 éves múltra tekint vissza, a falu először 1272-ből származó Árpád-kori oklevélben szerepelt, amelyben Szolnok (Zoulnuk) nembeli Péter V. István királytól engedélyt kapott, hogy Szederkényt a Szent keresztről elnevezett templomával együtt a nyulak szigeti (ma Margit-sziget) apácákra hagyja. Az okmány említi, Nyomja Szederkény felé eső hídját, amely a Krassó vagy Karasó (ma Karasica) patakon vezetett át. Valószínűsíthető, hogy a település a 13. század közepén jöhetett létre a tatárjárás után. Szederkény 1320-ban Óvári Konrád unokái kezén volt, majd 1424-ben a cikádori apátság birtokolta egészen a mohácsi vészig. Nyomja a 16. század elejéig az Óvári család birtoka maradt. 1542-ben Szederkény Török Bálinthoz került, majd 1543-ban a két falu török kézre jutott. A 17. század közepén mindkét község Zrínyi Ádám birtoka lett. A várva várt felszabadulás 1686-ban következett be. A visszavonuló török haderő – ahol csak tehette – a falvak kifosztása után azokat felgyújtotta. Így pusztult el Szederkény és Nyomja, valamint több környékbeli település. A 18. század elején a birtokviszonyok rendezése után Szederkény a pécsváradi apátsághoz, Nyomja a bólyi Batthány családhoz került. A lakatlan községek benépesítése 1720-ban kezdődött meg Németország, Hessen tartományához tartozó Fulda környéki katolikus németekkel. Ezek a családok az otthoninál nagyobb telekhez jutottak és kedvezőbb földesúri terhek mellett gazdálkodhattak. Az 1750-es években a háromnyomásos gazdálkodás általánossá válása a termőterület rohamos növekedését eredményezte. Mint szerződéses jobbágyokrobotot nem adtak, hanem csak árendát fizettek készpénzben. Az uradalmi bevételek növekedése érdekében a 19. század első felében lehetővé vált, hogy a jobbágyok szőlőterülete növekedjék. Szederkényben 30 év alatt 40%-kal gyarapodott a szőlőterület, mert a szőlőművelés már a középkortól kezdve a lakosság legfőbb bevételi forrásának bizonyult. A szederkényi templomot a jobbágyok 1812-ben, a nyomjait már korábban 1788-ban felszentelték. A monarchia összeomlásával Baranya megyében is hozzáláttak a polgári demokratikus forradalom követelményeinek megfelelő államhatalmi szervezet kiépítéséhez, de ezt megállította a szerb megszállás. Ez 1918 novemberében kezdődött és 1921. augusztus végéig tartott. A 3. Ukrán Front 57. Hadseregének katonái 1944. november 26-án 18-19 óra között foglalták el a községeket. Az első össze- és áttelepítés a községben 1947. május elején történt. A felszabadult házakba a Felvidékről magyar családok kerültek. 1948 júliusában Szederkényből 24, Nyomjáról pedig 18 család került ki a Német Demokratikus Köztársaságba Zwickau és Plauen környékére. Novemberben végrehajtották a német anyanyelvűek vagyonkorlátozását, és újabb családok érkeztek a Felvidékről. Közülük a legtöbben középparasztok voltak. 1948. augusztus 1-jén a Belügyminiszter rendeletére Szederkény és Nyomja egyesült Szederkény néven. 1956-ban a forradalmi tanács falugyűlésen követelte a többpártrendszer visszaállítását, a kollektivizálás és osztályharc leállítását. A felkelés leverése után a Kádár-kormány újból szorgalmazta a Termelőszövetkezetek újjászervezését. A szocialista nagyüzemi mezőgazdaság azonban nem volt életképes. A kormány csak úgy tudta fenntartani, hogy külföldi hiteleket vett fel és milliókat pumpált a gazdasági üzemekbe, hogy talpon maradjanak. Ezért nem volt munkanélküliség, de elfogadható bér sem. A nagyarányú eladósodás a 80-as évek végén gazdasági csődhöz vezetett. 1990-nel új korszak kezdődött. Előtérbe került a magántulajdon és a piacgazdaság. Az azóta eltelt időszakban kialakultak a magánvállalkozások, megerősödött a falu, fejlődött az infrastruktúra. Érdekesség a faluba látogató számára a falumúzeum és a tájház.

 

Szederkényi-halastó: Szederkénytől délre a Monyoródi-patakon létesített tó. Nagyobb részt Monyoródhoz tartozó területen van. A közeli erdőt az 1950-es években létesítették a szántóföldek helyén.

 

Székelyszabar: Mohács közelében, attól északnyugatra található. A sárga négyzet jelzés halad erre. Az először 1389-ben Zabar néven említett település a törökök kiűzését követően Károly főherceg birtoka lett, ezért akkor Hercegszabar volt a neve. A Székely előtag a falu német lakossága egy részének kitelepítését követően a helyükbe érkezett székelyekre utal. A település a török hódoltság alatt, illetve a 17. század végére elnéptelenedett. 1930-ban 32 magyar, 1048 német és 1 egyéb anyanyelvű lakosa volt. A második világháború után megváltozott a lakosság összetétele, s az 1970-ben a felvidékiekkel és székelyekkel együtt már 502 magyar és 479 német élt itt. A falu egykor a bellyei uradalomhoz is tartozott, 1925 és 1950 között pedig a kölkedi körjegyzőséghez, így az anyakönyvet is ott vezették. A Szabar helynév alapjául a Sobor személynév szolgált. A település egyedi, különleges címerét egy 1746-ból származó pecsétnyomó mintázata alapján készíttették, s így az ábrája nem a megszokott, a lakosság foglalkozására utaló jel, hanem Szűz Máriát tünteti fel, fején koronával, glóriával, kezében jogarral, ölében a kis Jézussal. Miután a régi, baranyai pecsétek közül egyedül a szabarin a körirat rövid német szavakkal „Mária segítsége Szabar kínjaira” gondolatot is tartalmazta, a mai címert a heraldikai hagyományoknak megfelelően egy latin felirat fogja körül, amely a fordítás szerint azt fogalmazza meg: „Mindig szükség van fáklyára”. A község templomát 1806-ban Sarlós Boldogasszony tiszteletére szentelték fel. Főoltárát Olaszországból hozták 1927-ben. A régi főoltárt a templom oldalfalán helyezték el. 1977-ben festve lett, 1980-ban szembemiséző oltárt kapott carrarai márványból. A templom mellett két kápolna van. Az egyik 1877-ben épült Szent Rókus tiszteletére, a másikat, amely ma műemlék jellegű, a Kálvárián alakították ki 1882-ben és a Fájdalmas Szűz tiszteletére szentelték fel. A hagyomány szerint Székelyszabar Nagy tölgyfa nevű helye egy védett faóriásra utal. Kétszáz évesre becsülték. Többször villám csapott bele és elszáradt. Az 1970-es évek közepén kivágták. E helyhez kötődik a csóvagyújtás népszokása. A farsangvasárnapot követő vasárnap a legények hosszú rudakra sáscsóvát, nádcsóvát vagy szalmacsóvát kötöttek. Alkonyatkor kivonultak a dombokon álló két nagy fához. Ott meggyújtották a csóvát és körbeforgatták. A lakosság az udvarokból figyelte őket. Egyesek szerint ez azt jelentette, hogy legyen termékeny a határ, ne legyen jégeső, amerre a tűz világít és amerre a füst száll. A szokás kultikus célja már elhomályosult. A település Vaskapu nevű külterületi részéhez a magyar történelem egy eseménye kötődik. Pesty Frigyes, a 19. század neves tudósa szerint "itt állott 1526-ban 300 pétsi diák őrt a török ellen". Ete János volt mohácsi helytörténész véleménye alapján "a hagyomány szerint Vaskapu neve onnan származik, hogy 1526-ban a pécsi egyetem hallgatói itt, mint egy vaskapu álltak ellen a töröknek". E részt nevezik Süssloch-nak is. Valamikor a katonaság lőtere volt. Az itteni csárda közelében még a 18. század végén vagy a XIX. század elején jött létre a német kistelkesek települése.

 

Szellő: A település a Zengőtől délre helyezkedik el az egyik legszebb természeti környezetben. A dombra épült települést, mint egy koszorú, patakok veszik körül, melyek találkozásánál látható a műemlékmalom, ahol művésztábor lelkes alkotóival találkozunk a nyár folyamán. A táj vizuális élményét kellemessé teszi a környezet tiszta levegője, emellett a kirándulók számára kellemes pihenőhelyet nyújt a falutól 1 km-re levő természetes környezetben található tisztavizű forrás. A főúton északi irányból érkezőket, rendezett parkok fogadják. Árpádkori temetkezések helyén, műemlék együttesként látható a harangláb, mellette a kőkereszt, ahol a márványtáblába vésett nevek a tragikus történelem áldozatait idézik. Kissé hangsúlyozottan aszimmetrikus tér északi oldalán a Gulágra internált nők emlékére, a kortárs művészet alkotását láthatjuk. A főtér jelentős részét örökzöldek és egynyári virágok veszik körül. Ugyancsak a falu hangulatához tartozik a gólyafészek lakóinak kelepelése.

 

Szentháromság-kápolna: A Hásságyi szőlőhegyen a terjedő filoxéra megállításáért fohászkodva 1890-ben építették fel a kis kápolnát.

 

Szent Jakab-kápolna (Mohács-Szőlőhegy): A mohácsi Szőlő-hegy kápolnája 1833-ban készült el. Belseje paraszti festő alkotása. Az 1950-es évekig búcsús körmenet indult ide a városból.

 

Szent János-kápolna: Kisnyárádtól nyugatra, a Lánycsók–Marázai-vízfolyásnál a halastavak közelében található kis kápolna. Az 1830-as években épült. Oltárképén Keresztelő Szent János áll. Korábban is állt itt egy kápolna. Régebben június 24-én a búcsú napján zenés körmenettel zarándokolta ide. a kápolna közelében volt egy kiépített forrás, melynek neve Csoda-forrás volt. A forrás az 1970-es években elapadt, építménye még látható. A története az, hogy egy vak ember megmosta benne a szemét, és visszanyerte látását. Egy kisgyermek szeme is meggyógyult a forrás vizétől. A közeli rétet Kápolnás-rétnek nevezik. Megközelíthető a sárga sáv jelzésen.

 

Szent József-kápolna: A Bólyhoz tartozó Békáspusztán található. Békási-kápolnának is nevezik. Szent József volt Békáspuszta védőszentje. József napkor tartottak itt misét.

 

Szent-kút: SomberekésPalotabozsok dél-keleti határában, a Véméndi-patak völgyében a halastótól 150 m-re található. Megközelíthető a sárga sáv jelzésen. A forrás vize a Mária-kápolna falából egy alumíniumcsőből folyik ki, mely túlfolyóval is ellátott. A Mária-kápolnát vagy Szentkúti-kápolnát 1892-ben emelték Sarlós Boldogasszony tiszteletére. A kápolna tulajdonképpen az itteni Szent-kút fölé épült. A kút előzménye egy kő alól feltörő forrás volt. A helyiek szerint a csodatévő forráshoz emberemlékezet óta jártak a környékbeliek betegségükben enyhülést keresni. A helyi hagyomány szerint a török előtti időkben itt állott a régi Bozsok falu temploma. Lerombolása után itt a forrás közelében kőoszlopot állítottak Mária-képpel. Ekkoriban a határrész egyik tulajdonosa ugyanis mérgében amiatt, hogy bevetett földjét az odajáró zarándoklók letaposták, a kőoszlopot szekérre rakta és hazavitte. Az ökrök útközben elpusztultak. Más változat szerint a gazda a korábban ott állt templom köveit vitte haza lovaival, majd családtagjai hirtelen meghaltak. Miután lovaival szerencsétlenül járt, a visszavitt kövekből kápolnát emeltetett.

 

Szent-kút (Mohács, Szőlő-hegy): A szerbek szent forrása egykoron. Állítólag a forrásban való mosdás után sokan meggyógyultak, ezért a görögkeleti egyház megvásárolta a területet, s 1902-ben kis épületet emelt a kút fölé. Minden újhold vasárnap ide jártak imádkozni, Pünkösd másnapján pedig a halottakért vezekeltek. Vizét bőr- és szembetegségek ellen használták. A kutat és a kápolnát a szerbek Vodicának nevezték el. Az építmény belsejében egy nagyméretű ásott kút van fedőlappal lezárva. Vize vödörrel kimerhető.

 

Szent Márton zarándokút: Zengővárkonyt és a Mecseket elhagyva a Salamon-völgyben lép be a Baranyai-dombság területére  és Pusztakisfalu - Lovászehtény - Nagypall - Erzsébet - Szellő - Kátoly - Kegytemplom érintésével érkezik meg Máriakéméndre. Az út 2010-ben készült és fatáblák mutatják a haladási irányt.

 

Szent Miklós-vízimalom: A Sombereki útelágazástól északra 1,2 km-re közvetlenül az út mellett a Csele-patak völgyében lelhető fel a malom épülete. Régebben Heréb-malomnak és Fölső-malomnak is nevezték. Az 1950-es évekig működött. Felújítása folyamatban van a Mohácsi városszépítő- és Városvédő Egyesület gondozásában. A malom előzetes egyeztetés alapján 2009 nyarától látogatható.

 

Szent Rókus-kápolna (1): Mohácson a Kossuth Lajos utca katolikus temető felőli végénél balra egykor a város egyik legrégebbi építménye, a Szent Rókus-kápolna állt. A korábbi temető helyén épült 1710-ben. Az egykori temető helyére utal az épületet körülvevő néhány sírkőtöredék. Helyére időtállóbb anyagból emelték a mai kápolna épületét. Az első világháborút követően a kápolna körül temették el az elesett mohácsi katonák egy részét. 1931-ben a Hősök ligetévé alakították a valamikori temetőkertet. A kápolna névadója, Rókus (1195-1227) gazdag francia család gyermeke volt, aki rövid életében a pestisben szenvedőket gyógyította. A legenda szerint római zarándokútjáról hazatérve ő maga is megbetegedett. Kunyhójában egy angyal ápolta, egy kutya hordta számára a kenyeret és nyalogatta sebeit. Ettől az ápolástól meg is gyógyult, majd ezért áldozta életét a gyógyításnak és vált a pestisben szenvedők védőszentjévé. Hazánkban Rókus tiszteletét a 18. században pusztító pestisjárványok hozták. 1999. augusztus 20-ra a Mohácsi Farostlemezgyár Rt. anyagi támogatásával és kivitelezésével, a Mohácsi Városvédő Egyesület kezdeményezésére György József szentegyházi (Erdély, Hargita megye) fafaragó keze nyomán készült el az eredeti székely kapu mai mása. Ezzel újból emléket állítottak az itt eltemetett magyar, bosnyák, német, orosz és más nemzetek hőseinek.

 

Szent Rókus-kápolna (2): Hásságy észak-nyugati végén, a fennsík szélén szép táji háttérrel áll az 1769-ben felépített kápolna.

 

Sziebertpuszta: Bólyhoz tartozó kis puszta. Régen Öregpuszta volt a neve. A birtok Sziebert Károlyé volt 1945 előtt. 1920-30 között bővítette a pusztát. Mezőgazdasági termelés folyik itt, a pusztát ma is lakják. Napi egy-két autóbuszjárat érinti a kis telepet.

 

Szilágy: Baranya megye középső részén Pécstől 20 km-re fekszik az egy főutcából és négy kisebb mellékutcából álló Szilágy. A falu utcái aszfaltozottak és kellően tisztítottak is. Mivel a település mindig is mezőgazdasági jellegű volt, a mai napig is a növénytermesztésből élnek a falubeliek A falu középkori temploma már a XII. században megépült, a legfontosabb helyi ünnep a Szentkereszt napját követő vasárnapi búcsú.

 

Szilágypuszta: Szilágytól északra található kis puszta. Bekötőút vezet hozzá. Viszonylag ma is népes puszta, több család is lakik itt. Az állattartás és a mezőgazdasági termelés jellemzi a pusztát. Napi néhány autóbuszjárat is betér és megfordul a pusztán.

 

Szilágypusztai-halastavak: Szilágypusztától keletre a völgyben öt nagy tavat találunk. A víztározók horgásztóként funkcionálnak.

 

Szilágyi-forrás: Szilágy északi végén, a falu utolsó házával szemközti patakmeder keleti oldalán fakadó kis forrás. Kőből körkörösen kirakott merítős medencével rendelkezik, melyből a víz szabadon kifolyhat.

 

Szilágyi-patak: A Poklos-kúti-völgyben ered, Szilágyon keresztülfolyik, majd a Berkesdi-patakkal egyesül.

 

Szilvási gerincút: A Versendet Marázával összekötő széles kijárt földesút kerékpárral is jól járható.

 

Szűr: Pécstől keletre, a Csele-patak mellett, Szebény és Himesháza között fekvő település. Szűr település nevét csak 1542-ben említette először oklevél. A török időkben ez a falu is elnéptelenedett. Szűr a 18. században német telepesekkel népesült újra. A II. világháború után az itteni német lakosságot is kitelepítették a községből. Helyükre később a Felvidékről és Pest megyéből érkezett magyarokkal települt újra. A település a 20. század elején Baranya vármegye Pécsváradi járásához tartozott. Az 1910-es népszámláláskor Szűrnek 657 lakosa volt, melyből 17 magyar, 640 német volt. A 2001-es népszámláláskor 327 lakosa volt, 2008-ban 290 lakosa volt.

 

Szűri-halastó: Szűr település déli oldalán található tó. A helyiek kedvenc helye.

 

Szűri-mellékág: A Szűr településtől észak felől folyó kis patak.

 

Új-hegy: Máriakéménd és az egykori kőbánya között elhelyezkedő magaslat neve. Részben szántóföld, részben cserjés erdő. A kék négyzet jelzés vezet erre.

 

Tábor-hegy: A mohácsi Szőlő-hegy keleti végénél található. Neve onnan ered, hogy itt táboroztak a csata előtt három napig a magyarok. Itt sok helyen találtak csontamaradványokat, sőt régi település nyomait is.

 

Tekenős-dűlő: Berkesdtől keletre, a volt Babos-malomig terjedő határrész neve. Ma szántóföldek borítják területét.

 

Templomrom: Görcsönydobokától keletre szántóföldek közepén található az egykor itt fekvő falu templomának romja. A 15. századi gótikus téglatemplomból csak néhány falrészlet maradt meg. megközelíthető a S jelzésen.

 

Török-lyuk: Dunaszekcső határában, a Vár-hegyen található. Ennek a földbe vájt üregnek a rendeltetését még pontosan nem sikerült meghatározni. A néphagyomány azt tartja, hogy a törökök idejében börtönül szolgált. A népmonda szerint pedig ide rejtették a menekülő törökök az összegyűjtött kincseiket és a felette lévő partot rácsúsztatták a nyílásra. A part a Duna többszöri áradása után elmosódott és 1860-ban a bejárata szabad lett. A szomszédos szőlőbirtokosok az üreg merőleges részét rőzsékkel tömték be, hogy megvédjék az itt játszó gyerekeket. Nincs kizárva, hogy a Töröklyuk ősember lakását képezte.

 

Török-vár: A máriakéméndi Vár-hegyen 1273 körül az itt birtokos Győr nembeli Óvári Konrád épített várat, melyet először Lodomér esztergomi érsek említ levelében. A várat és uradalmát fia, I. Jakab, majd halála után kiskorú fiai örökölték. Azonban 1316-ban a Héder nemzetségből származó Henrik fia János - Szekcsõi Herczegh János - erőszakkal elfoglalta. Miután Károly Róbert király e cselekményről értesült, Zsibó mellett kiadott oklevelében még ebben az évben azt visszaadta jogos tulajdonosainak. Konrád unokái Miklós Konrád 1330-ban a birtokot egymás között felosztották és a Herczegh János által lerombolt várat Konrád kapta meg. A várat ezután újra felépítették. Az ismeretlen körülmények között elpusztult várnak ma már csak csekély alapfalmaradványa található a felszínen. Dombay János régész az 1930-as években ásatott itt, állítólag eredménytelenül. A vár alatt települt helység 1285-ben a pécsi káptalan bizonyságlevelében ,,villa Kemed" majd ,,Kemed, Kemud" alakban fordul elő okleveleinkben, mint a Kéméndiek birtoka. E család 1464-ben a falut, más helységekkel együtt Aranyani Tamásnak adták zálogba, kinek felesége Kéméndi leány volt. 1500-ban azonban a Gyulaiak tartanak rá és más birtokokra igényt azon a címen, hogy ezek közös birtokuk volt a Kéméndiekkel. A várat többször lerombolták, de véglegesen a török időkben pusztult el. A vár három részre tagolódik, mindegyiket mesterségesen vájt sáncárok veszi körül. A legjelentősebb rom alatt barlangi nyílások fedezhetők fel, melyek szabadon látogathatók. A vár romjai megközelíthetők a Máriakéméndi kék irányított körtúra útvonaláról kiágazó KL (kék rom) jelzésen. 

 

Törökvári-pihenő: Máriakéméndtől észak-keltre, a Várhegy tövében padokat, asztalokat, hintát, tűzrakót egy Norton kutat és egy régi időszakos vizű merítős forrást találunk. A Z és KL jelzések vezetnek a pihenőhelyhez.

 

Trischlerpuszta: A Bólyhoz tartozó pusztán 1945-ig a Trischler-nővérek laktak, a terület az ő birtokuk volt. Később téesz, sertéstelep és szőlők voltak itt. Ma pincék találhatók itt és a környék közkedvelt diszkója, a CLUB T-BOY.

 

Vasas-Belvárdi-vízfolyás: A megye egyik legjelentősebb patakja. 27 km hosszan folyik, a teljes vízgyűjtőterülete 162 km2.

 

Várhegy: Lásd Török-vár.

 

Vár-hegy: Dunaszekcsőn, a Dunához egészen közel található meredek löszborítású domb 142 m magas. Valószínűsíthető, hogy egykoron vár állhatott rajta.

 

Váralja: Máriakéméndtől észak-keletre a zöld sáv jelzés mentén, a Török-vártól kb. 1,5 km-re északra található. A helynév egy elpusztult település emlékét őrizte meg.

 

Védett hársfák: Szilágy keleti felén találhatók az öreg hársfák.

 

Versend: Mohácstól nyugatra, az 57-es főút közelében, Szajk és Bóly felé fekvő település. Nevét az oklevelek 1268-ban említik először Wirsindh néven, 1276-ban Wersund, 1288-ban Wersend, 1292-ben Versundyként írták. 1268-ban hercegi ember nevében tűnt fel. 1276-ban Tanch fia János ispán, - hűtlensége esetére leköti versendi szőlőjét urának, Óvári Konrádnak. 1276 és 1297 között nemesek lakták, 1288-ban baranyai várjobbágyok faluja volt. A török hódoltság alatt az itt átvonuló csatározások miatt elnéptelenedett. Később német telepesek és cigányok érkeztek a faluba.

 

Vodica-kápolna: A Mohácsi Szőlőhegyen, a Csencse-vár elnevezésű helyen álló kápolna. 1902-ben épült. A szerbek a kápolnát a gyógyvizű kút fölé építették.

 

Vöő-malom: Szellő északi oldalán található. A régi malom ma lakófunkciót tölt be. Nevét az egykori tulajdonosáról kapta.

 

Volt Babos-malom: Az egykori vízi-malom régebbi neve Miskes-malom volt. Romjai még láthatók.

 

Volt Berkesdpuszta: Berkesdtől dél-keltre, a Berkesdi-erdőben volt az egykori puszta. A néhány házból álló pusztán majorság üzemelt. 1960-ban még külterületi lakott hely volt 10 lakóval. 1973-ra elnéptelenedett. Az utolsó házat az 1990-es években bontották le.

  

Volt Kéméndi-vadászház: A Török-vártól keletre húzódó kis mellékvölgyben, az út mellett még láthatók a régi vadászház romjai, amit a szederkényi vadásztársaság épített, mivel az 1950-es évek erdősítése nyomán gazdag őz és szarvas vadállomány található a környéken. Két vadászház állt itt egykoron, az eredeti téglából épült, a másik könnyűszerkezetes faelemekből. Utóbbit 1972-ben építette fel Vogl Béla vadőr és segítői. A kék rom jelzésű turistaúton közelíthető meg. A ház romjai mellett ered a kiépített Vályús-forrás.

 

Volt Liptódpuszta: Máriakéménd és Liptód között a Liptódpusztai-völgy közepe táján, ahol a sárga jelzésű turistaút Liptód felé fordul állt az egykor kis település. A település rövid életű volt, csak néhány évtizedik működött, és leginkább csak az állattartás miatt lakott itt néhány család. A kis puszta az 1970-es években elnéptelenedett. Két ház csekély romja még felismerhető. Két forrás van ezen a terüeleten, a faházikóval ellátott forrást emberi fogyasztásra használták, a másikat, ahol vályúkat helyeztek el, állatok itatását szolgálta.

 

Volt Miet-mailom: Somberektől északra, a Mária-kápolna utáni halastó mellett állt. A malom épületét lebontották.

 

Volt ortodox templom: Nagybudmér belterületén álló, évtizedekig elhagyatott ortodox templomát 2001-ben bontották le. Helyén kegyeleti park létesült és két pópasír található itt.

 

Volt Szórát-malom: Erzsébettől északra volt található.